Fogoly

Halottak és haldoklók teste borította a csatateret. A barátomat kerestem. Győztünk. Olyan régóta tartott már a háború, annyi győzelem és vereség. Már nem ünnepelte meg senki. Csak tudomásul vettük. Eltelt még egy nap a fronton. Még egy nappal kevesebb van vissza a szabadságolásig. Nekünk épp az utolsó.

A testek közt egy alak mozgott. Embertől emberig surrant, de nem maradt annyi ideig egynél, hogy tolvaj legyen. Megláttam a barátomat. A hímzett kendőről ismertem föl, amit a jegyesétől kapott. Mindig azt mondta, szerencsét hoz neki. Megvédi a golyóktól az a libbenő selyemdarab. Egy faluból valók vagyunk, egy osztályba jártunk, egyszerre soroztak be, egyszerre megyünk haza.

Ott feküdt két másik, ellenséges katona közt. A surranó alak épp az egyiknél tartott, most lépett oda hozzá. Lehajolt, de nem állt tovább rögtön. Már elég közel értem, hogy meghallja a hangom, de nem szóltam. Nem tudtam.

Egy lány volt. Már az arcát is láttam. Mosolygott a barátomra, aztán távoli lett, kemény, és még valami. Felemelte a kezét. Tőr volt benne. Abban a pillanatban szakadt ki belőlem a kiáltás, mikor beledöfte a szívébe.

A lány felkapta a fejét. Csak most vett észre. Menekülni akart, de már nem tudott. Nem elég korán, de végül odaértem. Megragadtam a hajánál, kicsavartam a tőrt a kezéből és a torkának szegeztem.

Szeretném azt hinni, hogy nem tettem volna meg akkor sem, ha nem jönnek a többiek. Az valahogy még rosszabb lett volna, mint csatában ölni.

– Nicsak! Ide nézzetek! Egy pillangó a szellemek közt! – kiabált az egyik részeg katona. A tiszt rápirított, aztán kijelentette, hogy a lány a hadifoglyom. Odahaza már elég sok fogoly dolgozik a falvakban a földeken, a városokban az üzemekben. Akkor nem nagyon törődtem a dologgal.

Hazavitt a vonat. Három éve nem voltam itthon. Itt semmi sem változott.

Anyám a nyakamba ugrott és sírva mesélte el a falu legújabb híreit. Az apám szótlanul ölelt meg. Csak a szemén látszott, hogy örül. Aztán mögém nézett. A kocsiról most rakták le a lányt.

– Ki a vendég?

– Ellenség.

– Fogoly? Mit keresett ez a lány a csatában? – csodálkozott anyám.

– Már nem csak katonákat ejtenek foglyul. Sok ember nem tud időben elmenekülni a földekről. – Nem akartam elmondani neki, hogy mit tett ez a lány. Hogy később apámnak miért nem mondtam el, azt nem tudom.

– Mi nem tartunk rabszolgát – mondta keményen az apám.

– Nem én akartam.

– Majd odaküldjük a szomszédnak. Az mindig mondja, hogy ők nem félnek az ellenségtől, akármilyen szörnyek is – ajánlotta az anyám és apám háta mögé lépett, mikor a lány közelebb jött. A földet nézte mereven, az arcáról semmit nem lehetett leolvasni.

– Bolondság! Azok is csak emberek. – Apámon látszott, hogy nem teljesen elégedett az ötlettel, de végül beleegyezett.

~

Vendégségbe hívtak a szomszédék. Azok, akikhez a lányt küldtük. Kölcsönbe, ahogy anyám mondta.

– Nem azt, te, te rongy! Töröld fel! Menny arrébb, mert fölrúglak! – hallatszott ki a szomszédasszony durva kiabálása, aztán megváltozott a hangja. Behízelgő lett. – Drágám, megnéznéd, hogy jönnek-e már? Ugyan! Légy jó fiú!

A szomszédék fia nézett ki az ajtón épp, mikor odaértünk. Nálam egy évvel idősebb, de valahogy őt nem sorozták be. 

Már bent voltunk, mikor megláttuk, kihez szólt az asszony rondábbik hangja. A konyhában a lány térdelt a földön. Talán kiömlött levest takarított fel. Ott a csatatéren se volt épp olyan, mintha bálba menne, de most mocskos volt. A ruhája szakadtabb, mint a rongy, amivel a padlót törölte. Anyám épp egy friss pletykát mesélt az asszonynak, mikor észrevette. Megállt a szó közepén. Az apám élesen szívta be a levegőt és összeszorította a száját.