One Shot

Nothing Like Us

Dús ajkai szántották hófehér bőrét. Élvezte, mit vele tettek. Ajkai résnyire nyílottak szét egy sóhaj erejéig. Lágy szavakat súgtak fülébe. Nyakát, mint erogén zónáját vették birtokba, s kényeztették. Lenyúlt nemességéhez, hogy még több kényeztetést érezhessen.

~~~~•~~~~

Kinyitva szemeit, vette észre, hogy igen csak elaludt. A zene már nem szólalt, s a véres szike az ágyán mellette hevert. Magzatpózban feküdve nézett kezeire, melyen fájdalmának jelei díszelegtek. Szóval csak álom volt. Kit oly annyira szeretett elvesztette. Nem érezhette tovább ajkait, melyek forró bőrén karcoltak végig. Nem foghatta meg kezét, hogy érezhesse, s maga mellett tudhassa. Elveszett mit próbált óvni. Hiányzott neki. Hiányzott a srác ki elfogadta és szerette. Ki szörnyű életben a fényt adta neki. Meghalt. Utána akart menni. Újra vele lenni.

Már napok óta zárkózott szobájába, s nem is tervezett kijönni. Sötétségben gubbasztva reménykedett, hogy mindez csak egy álom. Hogy benyit szerelme az ajtón, fényt adva ismét. De nem ez történt.

Felállt ágyáról, majd szekrényéhez lépve vette kezébe a képkeretet, melyben kettejükről készült képen mosolyogtak a kamerába. A fotón könnycseppek jelentek meg. Egyre többet hullajtott szeméből a kezében tartott tárgyra. Térdre rogyott majd zokogni kezdett. Vállai rázkódtak. Nem hagyta nyugodni a tudat, miszerint nincs többé. Amint múlott kitörő zokogása felállt, s asztalán tartott cigarettásdobozból kiemelt egy szálat. Elsétált komótosan az ablakhoz majd kitárva azt, hajolt ki. Meggyújtotta szájából kilógó cigarettáját. Elgondolkozott, hogy miért is vele történtek ilyenek? Mit tett, amivel ezt érdemelte ki? Elvesztette, akit olyan annyira szeretett. Mi lett volna, ha nem vesznek össze, s nem szalad ki az autó elé? Ha időben odaért volna el tudta volna lökni. Egy karnyújtásnyira volt. Szinte a karjaiban halt meg. Ettől az emléktől szinte megugrott ijedtében és a sötét éjbe ejtette csikkjét. Felnézett az égre. Amint kémlelte a csillagokat, emlékképeket kezdett látni maga előtt. Eszébe jutott találkozásuk. Amint elkezdenek ismerkedni. Séták az sötét éjszakákba nyúlva. Kirándulások. Csókok, melyeket száján hagyott. Érintése, amikkel vérét pezsdítette fel. Sós könnyek kezdték ismét égetni bőrét, melyek arcvonalán végig folyva potyogtak le. Ránézett alkarjára. Nézte a vágásokat. Elkezdett a gondolatok között cikázni. Nézte amint arcáról lehulló könnyek égetik a nemrégiben keletkezett vágásokat. Egy híd. Egy ugrás. Egy ölelés. Tőle. Amint ezek végig futottak agyán elgondolkodott. Ezt akarja? Biztosan? Vajon, ha elvesztené életét, szerelme odafentről mit szólna? Csalódna benne? Mi lenne, ha újra láthatná? Ha újra érezhetné? Ezekkel a gondolatokkal indult meg ki a szobából. Cipőjét felhúzva lépett ki a hideg, éjbe. Egyre gyorsabban szedte lábait a közeli erdőbe. Amint elérte célját, az erdő közepén, egy hatalmas hídon állva nézett a mélybe. Könnyes szemével állt fel a lécre. Újból lenézett. Majd fel az égre. Meglátott egy csillagot amint megvillant. Az utolsó könnycsepp folyt végig arcán. Az utolsó szavakat suttogta az égre nézve. „Szeretlek!" Elengedte a korlátot. Zuhant. Lehunyta a szemét, melyek többet már nem nyílottak ki ezen a földön. Utolsó látképe szerelme és ő volt amint önfeledten vihorászva futnak egy réten. Majd teljes sötétség ölelte körül. Meg szabadult minden földi bajtól. Megnyugodott. Végre békességre lelhetett fent a csillagok közt. Ahol már párjával egymásba karolva figyelik a lent maradt emlékeket. Mint egy kis film. S, mily megnyugtató.