Nem is igazán szereti. Izzad alatta a bőre, néha nehezen kap benne levegőt. Mégis szükségesnek érzi. Szükségesnek érzi, mert ronda. Még gyermekkorában egy égő ház fogságába esett, és az ablakon keresztül tudott csak kijutni, melynek üvegszilánkja csontig vágta az égett húst az arcán. Nehezen tudott tükörbe nézni, undorodott magától. Magától, mert a tüzet Ő okozta. Égve hagyta a gyertyát a nappaliban, és úgy ment aludni. A gyertya lángja átterjedt a függönyre, és a halálos láncreakció megállíthatatlan mértéket öltött. Arról nem Ő tehet, hogy a tűz átterjedt, de a gyertyát Ő gyújtotta meg mindenszentek napján apja tiszteletére, tehát Ő a hibás – gondolta.
Undorodva saját tükörképétől, és a kíváncsi tekintetektől, maszkot szabatott magára. Jó mesterembert választott, hiszen a produktum tökéletesen ült az arcán, senki meg nem mondta volna, hogy pusztán egy álarccal szemeznek. Még a családtagjai is dicsérték karizmáját. Először csak akkor vette fel, amikor a tükörben vizsgálta magát. Aztán már akkor is, ha valakit „csak meg akart kímélni" látványától, később, amikor munkát keresett, annál is később, amikor szórakozni ment, és végül észrevette magán, hogy nap mint nap felveszi. Egyedül csak alváskor veszi le, hogy szellőzzön az arca. Természetesen csak akkor, amikor egyedül van.
Sikeres az élete. Nagyon sok mindenki kedveli, a maszk óta új életet kezdett. Barátai, rokonai, munkatársai, mindenki szereti. A múltkor egy lány megsimogatta, majd azt monda, hogy igazán gyönyörű. Jól esett neki a törődés, lágy érintés volt.
Egy bálon van. Mulatozott, italozott, táncolt is eleget. Mégis sietve kért elnézést komolyabban érdeklődő táncpartnerétől, és bezárkózott az illemhelyiségbe. A tükörben vizsgálja magát, vehemens kilégzése betelíti a maszkot, érzi, hogy bőrének levegőre van szüksége. Az arcát simogatja. Visszaemlékezik a lágy tapintásra, az ujjra, melynek textúrája és érintése igazán finom lett volna. Hogyha érzi. Az álarca vastagabb anyaga felfogta az érintést, és csak a gesztust érezte igazán. A tapintás az álarcon landolt. És az álarcnak is szólt. Minden dicséret, elismerés és érdeklődés az álarcnak szólt. Mindenki az álarchoz beszélt. Ez egy darabig elégséges és örömteli élményeket szült, de most rájött, hogy nem őszintén boldog. Sok örömteli pillanattal gazdagodott, de annál kevesebb őszintével. Sőt, minél többet tapasztalt, annál kevesebbet volt őszinte. Volt, hogy az álarcot magán felejtette, és már maga sem tudta, melyik az igazi arca. Egy tárgytól függött. A maszk a boldogságának kulcsa. A maszk a boldogsága, és nem a lénye. Mióta felvette, nem volt egyszer sem boldog.
A végigcikázó gondolatok után sietve letépi magáról, majd megtapossa azt, és fájó, könnyeivel áztatott arcát vízzel mossa le. Megtörülközik. Mély levegőt vesz, ráfog a kilincsre, és határozottan kinyitja az ajtót. Lehatott fejjel a tánctérre sétál, majd felnéz. A zene megáll, mindenki Őt bámulja. Percek óta csak nézik szótlanul, Ő viszontnézi Őket. Minden egyes bambán tekintő arcon észreveszi mesterkélt vonásokat, és a vékony vonalat, ami a bőrt választja el a maszk szélétől. Rájött, hogy egész életében ezen a bálon volt.
Hiszen egy bálon van.
Álarcosbálon.
***
