Testvériesen

 A 24-es, piros hótaposók gyors ütemre trappoltak, minden lépéssel megcsikorgatva a frissen esett havat maguk alatt. Alig volt két centi, de hó volt, és jólesett hallgatni, ahogy a gumitalpak összepréselik. Még mindig hullottak a pelyhek, de már csak ritkásan. A tejüvegre hasonlító ég felhői lassan kiürültek.

 Együtt mentünk hazafelé a húgommal, nekem kellett elhoznom az oviból aznap délután. A szüleink nem értek rá, nyilván valami nagyon fontos dolguk volt, hogy rám ruházták ezt a feladatot. De nem bántam, hiszen szerettem a húgomat, csak épp ismerni nem ismertem annyira. Koleszos voltam, és csak ritkán mehettem haza, a holovideó-beszélgetések alkalmával pedig ritkán jelent meg, minthogy ezekre általában csak késő este tudtunk időt szakítani. Egyébként ritkán gondoltam rá, és akkor is csak a tudat szólalt meg bennem váratlanul, hogy amúgy van egy testvéred, Ben. 

 Szóval mentünk haza a lustán szitáló (és feltehetően nem Sith-álló) hóban, én meg Rey, aki eddig nem sok havat látott durván négy évre rúgó életében, és most vidáman lépkedett a járdán, néha-néha a levegőbe szökkenve, hogy a szájával hópelyhet kapjon el. Az ovi kék színű fala lassan beleveszett a homályba mögöttünk, és éppen azon tűnődtem, ami pár perccel korábban történt ott. Ugyanis az óvónő nem akarta elhinni nekem, hogy Rey bátyja, vagyok, és hogy elvihetem onnan,  és semmi nem volt nálam, amivel igazolhattam volna magam, az ujjlenyomatolvasó pedig egyikünknek sem jutott eszébe. "Talán nem hasonlítunk vagy mi?"-kérdeztem bosszúsan a fehér köpenyes nőt, aki végigmért engem, a fekete, olvadó hótól csöpögő bőrkabátban álló srácot gyilkos tekintettel, és a mellettem álló, babakék kiskacsás pulcsiban virító, aranyszőke, göndör fürtökkel rendelkező, kuncogó Rey-t. "Nem"-felelte.-"Határozottan nem." Kicsit idegesen sóhajtottam, majd előre nyújtottam a kezem, és a fejének szegeztem. Abban a pillanatban megdermedt, pár centire a föld fölé emelkedett, és fojtott, hörgő hangot adott. Halkan, de érthetően beszéltem. "Ideadja nekem Rey-t, és én hazaviszem." Színtelen, monoton hangon ismételte meg: "Odaadom neked Rey-t, és te hazaviszed." Így folytattam: "Becsomagolja az uzsonnáját, és két csokit tesz bele az egy helyett, amivel egyébként éheztetnék." "Becsomagolom az uzsonnáját, és két csokit teszek bele az egy helyett, amivel egyébként éheztetnénk." "Most elmehet, de iparkodjon."-szóltam végezetül, és elégedetten nyugtáztam, ahogy engedelmesen elhúzza magát onnan. Lenéztem a húgomra, és már a nyelvem hegyén volt, hogy bocsánatot kérjek tőle, de ijedtség helyett rajongással vegyes csodálkozás fogadott az arcára írva. "Ezt meg hogy csináltad?"-kérdezte ámulva. Oldalra pillantottam, és csak annyit mondtam: "Öltözz!". Mert hát nem voltam büszke magamra, sőt mi több, bűntudatom volt.  Azt tanultam, hogy az Erőt nem használhatom önzőségekre vagy erőszakra. Hát ez mindkettő volt, önző cél, és csendes erőszak. De valahol az önelégültség is bennem ült, látva, hogy erős vagyok, és befolyásolhatom az emberek akaratát. Jó érzés volt valakinek az elméjét mozgatni, és saját akarat szerint irányítani.  Elmélkedésemből Rey riasztott fel, aki - egy gyalogátkelőnél megtorpanva - félénken felnyúlt a kezemért. Kis kacsójával az én aránylag nagy kezembe kapaszkodott, és olyan furcsa érzés volt ez. Elfintorodtam. Olyan apáskodó. De aztán barátságosan lenéztem rá, és elindultunk. Szorosan mellettem haladt, míg átértünk - nyilván erre tanították- , de aztán elengedte a kezem, és tovább ugrált. Eddig mintha ő is gondolkozott volna valamin, de most beszédes lett. 

-Te ugye Jedi vagy, Ben?

-Ha úgy vesszük, igen. Miért?

-Mert akkor neked fénykardod is van, igaz? - csillogó szemekkel bámult fel rám. 

-Nem minden Jedinek van, de nekem.. Szóval igen... van - mondtam, és nagyon reméltem, hogy ezt ennyiben hagyja, és nem kérdez többet. Nem kifejezetten voltam kibékülve a kardommal. Ocsmány lila volt (nem én választottam, hanem a kyberkristály engem), és befejezetlen. Nem sok kedvem volt vele foglalkozni. Csak ne...