Jéghideg ( Novella az öngyilkosságról)

Január 29. Nem emlékszem mikor volt utoljára ilyen hideg. Mikor vacogtam ilyen istentelenül sokat. Pedig elég fázós típus vagyok. Képes vagyok 20 fok alatt kijelenteni azt, hogy „ egyáltalán nincs melegem". Majd a körülöttem lévők úgy néznek rám , mint aki most szabadult az elmegyógyintézet falai közül. Képzelheted mi történik velem, hogyha mínuszok repkednek odakint. Miként reagál a testem minden egyes porcikája.
Hatalmas pelyhekben esik odakint a hó. Olyan sűrűn, hogy látni nem lehet tőle tisztán. Ha a hideget nem is viszont a havat mindig is szerettem. Egy hófödte tájnál nincs is szebb látvány. Mintha csoda országba csöppentem volna. Minden olyan békés, tiszta. És ahogy kinézel az ablakon látni, hallani ahogy a gyerekek játszanak csúszkálnak. Hallani a nevetésüket szívmelengető tud lenni.
Kislányként én magam is rengeteget játszottam odakint. Képzeletemben mindig valami hős voltam. A hős, aki nem riad meg sem jégtől sem hótól, hogy megmentse azt, aki bajba jutott. Kedves emlék mégis van benne valamiféle magány. De a hősöknek is kell az alvás. Ahogy kezdett besötétedni
a szüleim betessékeltek a házba és én diadalom ittasan tudva azt, hogy ma is sikerült győzedelmeskednem a gonosz felett szökdécselve elhagytam az udvart. Ha szerencsém volt álmaimban folytatódott, ami akkor odakint csak játék volt.
Nem tudom te, hogy vagy vele de a reggelek borzalmasak tudnak lenni. Anya minden nap úgy ébresztett, hogy kinyitotta a szobám ablakát. „ Kell a friss levegő"- mondta. Kell bizony viszont a téli reggelek a legrosszabbak. Egy édes álomból úgy felébredni, hogy hűvös szellő csiklandozza az arcod. Nem épp a legkellemesebb. A szuper erőm sem tért még magához. Nincs, ami megvédjen. Így hát a takarót a fejemre húzva vártam meg azt a pár percet, amíg a hideg átjárta a szobám.
Ahogy teltek az évek már én magam keltem fel az ágyból és nyitottam ki az ablakom. Egy meleg pokróccal körbe bugyolálva egy friss kávé társaságában néztem szembe a jeges valósággal.
Nagy nap a mai. Ideje is csomagolnom. A legfontosabbakat elég lesz. Nem szeretek sok holmit cipelni. 160 cm vagyok és nem egy hústorony. Nézzük csak. Ez a kékpulóver a hozzá passzoló szintén kék lezser inggel nem néz ki annyira szörnyűn. Plusz a fekete csőszárú farmer a picinykének mondható 37es bakancsommal szuper lesz. Na jól van eleget fintorogtam a tükörben. Ez a szett elég lesz egy vonat úthoz. Habár a kabát úgyis eltakar deréktól felfele. Akkor meg nem mindegy? Aj ! Ez az átkozott divat! Hiszen nem mindegy ki mit vesz fel igaz? Ha már nem úgy áll a hajad vagy nem az a ruha van rajtad ami az xy modellen valami gagyi tömeg újság címoldalán akkor egy 0 vagy fiam. Habár bőven nem vagyok már tini a 20 évemmel. De várjunk! A nyulam! Az én kicsi plüss nyulamat itthon ne hagyjam! Ahhoz sosem leszek elég idős! Most valószínűleg ha bármelyik barátom vagy ismerősöm látná azt ahogy egy régi már-már kissé szakadt több helyen megfoltozott játékot gyömöszölök be a bőröndömbe sírva, a hasát fogva nevetne rajtam. Valószínű. De Henrik nem maradhat árván!
Ahhoz képest, hogy megígértem magamnak nem viszek sok mindnet így is alig tudom összehúzni a cipzárt. Ejj Léna! Szégyelld magad! Talán az a rakat smink cucc és egyéb felesleges ruha, amit úgyse veszel fel nem kellett volna. Késő bánat!
De hova is megyek ilyen sietősen? Szó szerint rohanva hiszen már csak 1 órám maradt a vonat indulásig. Utazom nagybátyámhoz. Egy icipici kis városkába. Annyira kicsi hogy neve se érdemleges. A vonat út oda több mint 3 óra innen Pestről. Szóval addig is le kell foglalnom magam valamivel az úton. Talán olvasok egy könyvet. Igen! Csak nem lesz sok zavaró tényező egy a síneken evickélő, zakatoló vonaton. De melyik gyöngyszemet is vigyem el magammal? Talán a Lakatos Levente Szigorja legyen a befutó? Esetleg egy jó kis Stephen King regény? Áh megvan! És a keresgélés közepette megakadt a szemem Szabó Magda Abigél című könyvén. Egy eredeti példány. Nem jutottam hozzá valami könnyen. Bizonyos Klára nevezetű hölgyeményé volt. „1978. augusztus 7." ez van tollal belevésve az első lapra. Klárának 32 Ft-jába fájt ez az olvasmány. Nevetséges belegondolni ma mit vehet az ember 32 Ft-ból. Egy könyvet nem hiszem. Na de most már uzsgyi! El ne késsek! Hiszen időre van megbeszélve a találkozó. Pontosan el kell érnem a 16óra 50perckor induló sebesvonatot.
A motyóm amit itt húzok a gurulós bőröndömmel nehéz. Pláne mikor az aluljáró lépcsőjéhez érve fel kell emelnem. Fránya lépcső! Hideg is van. Én meg hát már te is kívülről fújod, hogy fázós vagyok. Eljutnom a pályaudvarig nem éppen a legkönnyebb. A villamost rühellem a legjobban. Azt az ember tömeget, ami minden áldott pillanatban fogad ahányszor felszállok rá. Ha sok holmit cipelek meg még kellemetlenebb ha csak néhány megállót megyek is.
Nincs kedvem állni és mázlimra megpillantottam 2 szabad helyet, ami pont egymással szemben helyezkedik el. Na most ilyenkor bennem van azért a para, hogy egy nem éppen normális elméjű fazon ül majd le velem szemben. Na tippelj most is mennyire igazam lett! Egy ránézésre egészen rendes, átlagos férfi foglalt helyet velem szemben. Aztán 1 megállót elhagyva miközben én bámultam ki az ablakon zenét hallgatva és nosztalgiáztam a szemem sarkából megpillantottam hogy a csávó vigyorogva integet. „ Biztos észrevett mögöttem egy ismerős alakot." Na ne keverd magad illúzióba édes lányom! Ez a hapsi nem másnak integet hanem neked! Ott ül egy köpésre tőlem. Most lát életében először engem és integet. Elég ijesztő. De próbáltam adni a hűvös és laza figurát. Tovább figyeltem a kint bámészkodó ide oda tipegő arcokat. Mázlimra ez az ipse 2 megálló után elhagyta a járművet. És újra üres lett a hely. Nyugi csak pár pillanatig. A következő alany egy fiatal srác. Akár velem egykorú is lehet. Félretolt baseball sapkában szintén zenét hallgatva a telefonján keresgélt valamit sietősen és közben az éppen vele együtt utazókat szidta. Hogy pontosan mi lehetett velünk a baja? Fogalmam sincs! Hála az égnek már csak 1 percig osztoztam vele eme csodás utazás élményén mert következett a pályaudvar ahová nem követett így szomorúan mégis boldogan szétváltak útjaink. Szinte már mohón tolakodtam leszálláskor csak, hogy élvezzem a friss levegőt na meg mert így is késésben voltam. Reggel óta még mindig szakad a hó. A gyerekeket látva, akik éppen készülnek egy nagyobb adag havat összegyűjteni a kezükben a rémálmaim télen. Tartok tőle hogy egy-egy heves csata közben véletlen vagy ne talán direkt, fejen találnak engem. Eliparkodtam mellettük és már csak azzal a száguldozó tömeggel kellet szembenéznem ami magán a pályaudvaron várt. Jegyet is most kell vennem és maradt összesen 30 percem. A jegypénztárhoz igyekezve imádkoztam hogy ne legyenek hosszú kígyózó sorok. Vagy ne éppen az orrom előtt közölje a jegypénztáros hogy „ Ez az ablak bezárt kérem forduljon a legközelebbihez!" Mikor az embernek már csak pár perce maradt jegyet vásárolni nem éppen a leginkább várt mondat ez. Lehet, hogy nem vagyok ma annyira elátkozva csak 3 ember állt előttem és még egészen gyorsan haladt a vásárlás. Mögöttem egy idős bácsi állt egy még idősebb kutyussal az oldalán. Ennél szebb barátságot nem is lehet nagyon látni. Ahogy az eb hűségesen várt a gazdi mellett öreg és fáradt szemeit időként le-le hunyva .
Meg van a jegy! Már csak annyi információra van szükségem, hogy mégis melyik vágánynál vár az én csodajárművem?
Nem utálok vonatozni de nem is a kedvenc tevékenységem. A régi osztály kirándulásokon még élvezhető volt. A nevetések. A nyüzsi. Az éppen legfrissebb sulis pletykák boncolgatása. De most valahogy egyedül sokkal inkább nyugodtabb, felnőttesebb, komolyabb ez az egész procedúra.
Felkászálódni ezzel a sok cuccal kicsit macerás de végül is nem lehetetlen. Bár valaki más szemszögéből lehet vicces mutatványnak tűnik. Hely! Helyre van szükségem. Lehetőleg ablak melletti! Stipi Stopi! Az a legjobb. Még ha már kezd besötétedni és mire odaérek javában nem lehet ugyan semmit sem látni és minden korom fekete lesz akkor is ott a legkirályibb!