Tavasz [Lee Jeno ff. OS.]

Tavasz

Tavasz. A kedvenc évszakom.....volt, egészen a mai napig. Ki merem jelenteni, hogy ma volt életem legrosszabb napja. És hogy miért? Mert megaláztak az egész iskola előtt. Mindenki látott. A tanárok, az osztálytársaim, a végzősök, még a kiszemeltem is. Mindenki.
Hogy valójában mi is történt? Idén megválasztottak dök elnöknek. Ma, egy diákközgyűlést tartottunk, amit én vezettem. Egyedül álltam a pódiumon, és beszéltem. Aztán nyikorgásra lettem figyelmes és paff. Hallottam a diákok nevetését. Rajtam nevettek. Mert egy tojásokkal megrakott lufi rajtam landolt. Mert Wong Yukhei így akarta. Ő az iskola népszerű pasija, aki egyben az iskola rossz fiúja is. Idén pécézett ki magának, csak tudnám miért.

Az eset után nem gondolkodva kirohantam a teremből és most itt vagyok a női mosdóban, a mosdókagylóra támaszkodva.
-Ez a nap rosszabb már nem lehet. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?
Kintről kopogás hallatszott.
Kopogtak. Valaki be akar jönni.
-Jina, bejöhetek?
Senki sem volt bent rajtam kívül és mivel felismertem a kérdező személyhez tartozó hangot, így "nyugodt" szívvel válaszoltam neki.
-Gyere. Nincs bent senki más. - szipogtam.
Renjun belépett és gyorsan egy szoros ölelésbe vont, amit viszonoztam. Őt nem érdekelte, hogy talpig tojásos voltam.
-Ne sírj, minden rendbe fog jönni. Pár nap, és mindenki elfelejti.
-Szép is lenne. Még jövőre is rajtam fognak nevetni.
-Jina, ne így állj hozzá. Gyere, menjünk vissza. - kezdett el velem együtt az ajtó felé lépkedni.
-Ne. Nem akarom, hogy így lássanak. Nem akarom Yukhei-nek megadni ezt az örömöt.
Renjun megállt, és elővette a telefonját a zsebéből, de még mindig nem engedett el. Ha megtette volna, talán zokogva estem volna össze a földön.
-Anya, hazavihetem Jina-t? - csend állt be. Renjun anyja tanár a suliban, ezért is őt hívta - Persze. Köszi. Szia. Anya megkérdezte az igazgatót. Hazamehetsz. És én elkísérlek. Azt mondta, még minden diák a tornateremben van. Gyorsan elmegyek a cuccainkért, aztán megyünk is a kocsimhoz. Addig itt maradsz? - engedett el, mire én csak bólintottam.
Renjun kiment, én pedig elkezdtem a hajamból kiszedni a tojáshéjakat. Gondolataim két irányba vándoroltak.
Mivel érdemeltem ki Renjun barátságát és Yukhei haragját? Yukhei a világ ultolsó tuskója, míg Renjun az első számú igaz barátja. Már nagyon rég óta ismerjük egymást, és mindig kiálltunk egymásért. Mindenben segítettük egymást, legyen az egy meg nem csinált házi feladat, vagy a kerítő szerep elvállalása. Sose lehetek elég hálás, hogy mindig itt van nekem. De Yukhei-t tényleg nem értem. Elég rég óta ide járunk, mégis csak most kezdett el piszkálni. De fogok örülni, ha jövőre elmegy. Legalább lesz egy év nyugtom nélküle. Egyébként még beszélni se beszéltem vele, szóval esélyem se volt magamra haragítanom.

Gondolkodásomból Renjun zökkentett ki. Gyorsan kiszaladtunk és bepattantunk a kocsijába. A hozzám vezető úton egyikünk se beszélt, de talán jobb volt ez így. Percek alatt el is értünk hozzám, de Renjun ragaszkodott hozzá, hogy még egy darabig nálam maradjon.
-Meg leszel addig, amíg megfürdök? - néztem ki a fürdőm ajtajából.
-Persze, menj csak nyugodtan.

Sokáig voltam a fürdőben, mert mire megszárítottam a hajamat, az volt vagy két év. Csodálom, hogy Renjun nem unt meg és ment el valahova.
A telefonját nyomkodta,  amikor kiértem. Nem akartam megzavarni, valahogy úgy éreztem, ami az interneten van, az sokkal érdekesebb mint én, így csak némán leültem mellé a kanapéra.
-Jobban vagy? - fordult felém.
-Testileg igen, lelkileg már kevésbé…
Renjun letéve a készüléket a kezéből ismét egy szoros ölelésbe vont, ezzel egyidejűleg pedig felhúzott az ölébe is. Nálunk ezek a cselekedetek ilyen esetekben teljesen megszokottak voltak.
Készségesen simultam bele az ölelésébe.
Ismét nem szólt egyikünk sem. Csend honolt az egész szobán, nem az a kínos csend, hanem a megnyugtató fajta. Nagyjából 10 percig lehettünk így, mielőtt megtörtem volna a csendet.
-Nem vagy éhes?
-Csak egy kicsit. De ne kezdj el miattam kaját csinálni. Felesleges. Majd eszek ha haza értem.
-Oké. - hajtottam a fejemet a vállára - Szerinted kapni fog valamit Yukhei?
-Remélem. Ez már a sokadik alkalma idén. Jó lenne, ha anyám bevetné a tanári pozícióját végre és tenne valamit.
Az asztalon lévő telefon rezegni kezdett, felvillant rajta az „Anya” felirat.
-Hm. Emlegetett szamár.
Renjun mondatára elmosolyodtam, és annyira közel hajoltam a füléhez, hogy én is halljam a beszélgetésüket.
-Szia anya. Történt valami érdekes?
-Ha érdekesnek lehet nevezni, hogy Yukhei a következő héttől kezdve 2 hétig fel van függesztve, akkor történt.
-Komolyan?
-Nem viccelek. Valamint az igazgató azt szeretné, ha Jina holnap jönne suliba. Ott vagy még nála?
-Igen. Lassan mennem kéne?
-Nem ártana, már ha Jina-nak is jó.
-Akkor majd valamikor otthon találkozunk. Szia.
A telefonhívás után egy valami tudatosult bennem.
-Renjun, ma milyen nap van?
-Csütörtök, mié-...Ó. Holnap péntek. - olvasott a gondolataimban - Yukhei pedig csak a jövőhéttől van felfüggesztve…
-Én….én nem akarok holnap suliba menni. Kizárt. - pattantam fel.
-Figyelj, megoldjuk. Majd ott leszek melletted.
-Jó, ezzel Yukhei letudva. De a többiek...Meglátnak és biztos elkezdenek majd nevetni.
-Ne így állj hozzá. Minden rendben lesz. Légy pozitív! - állt meg előttem.
-Ne haragudj, de a mai nap után képtelen vagyok pozitívan gondolkodni. És tudod, mi zavar a legjobban? Ő. Ő is látta. Ő is nevetett a többiekkel együtt. Tuti azt gondolja, hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok.
-Figyelj, Jeno nem az a fajta ember. Nem hiszem, hogy ő is nevetett.
-Közel áll Yukhei-hez. Már hogy ne nevetett volna? Ráadásul osztálytársak vagyunk. Az az apró kis esélyem, ami valaha volt nála, többé már nincs és nem is lesz. Az lenne a legjobb, ha most azonnal megnyílna a föld alattam és elnyelne.
-Hé, ne mondj ilyeneket. Beszélek Jeno-val, ha kell. Meggyőzöm, csak kérlek ne gondolj vagy mondj ilyeneket.
Renjun ismét megölelt, ami hatására kicsit sikerült lenyugodnom.
-Holnap 7 óra 20-ra itt vagyok érted jó? Nem foglak magadra hagyni.
Némán bólintottam, majd útjára engedtem. Én már nem csináltam semmit, csak bevetődtem az ágyamba és álomba sírtam magam, mert gyenge voltam és másra nem voltam képes.