Két Lotti (Jimin ff.)

1. rész - Kezdet

Még a történet elején felhívnám minden olvasó figyelmét arra, hogy a Seohyeon, és a Seoyeon név alatt, két külön ember lakozik. A két ikerlány. Nem összetéveszteni! Bocs a hasonlóságért! Muszáj volt. 

-Akkor holnap eljössz a fanmeeting-re? -kérdezek a telefonba, míg jövök le a lépcsőn.

-Nem tudom Jimin. Majd még meglátom, hogy ráérek-e.

-Rendben. Reménykedek. -ülök le a nappali kanapéjának szélére. -Akkor szia. Majd látjuk egymást, Pillecukor. -mondom aranyos hangon a pár éve született kis becenevet, amit én találtam ki, mert illik rá.

Bár nem látom, biztos vagyok benne, hogy most forgatja a szemét.

-Seohyeon vagyok! -javít ki, első hallásra talán kicsit ingerülten, de engem nem ver át! Tudom, hogy szereti, mert én adtam neki. És különben is, tutira most is mosolyog! Hallom a hangján! -Viszlát, Jimin! -köszön egy komolynak szánt hangnemben, azonban még pont elcsípem hallójárataimmal, ahogy egy aprót nevet, mielőtt kinyomja a hívást.

Szememet lehunyva dobom magam hanyatt a kanapén. Még csak most tette le, de máris hiányzik a hangja! Régi barátok vagyunk. Illetve, még egész kis korunkban szomszédok voltunk, aztán ők felköltöztek Szöulba, mikor olyan tíz lehettem. Ő akkor még csupán a nyolcadik életévét ízlelgette. Később még hébe - hóba találkozgattunk, telefonon beszéltünk, majd később a közösségi oldalakon kalandozva tartottuk a kapcsolatot. Ez nem is volt annyira fontos, igazából akkor kezdett szorosodni a kapocs köztünk, mikor a gyakornokság miatt én is Szöulban kötöttem ki. Nem sokkal később bezúztunk a K-pop iparba a BTS-szel, így legnagyobb sajnálatomra kevesebb időt tudtam vele tölteni. Ennek okán hamar megtanultam kezelni az időbeosztásom, így fenn tudtam tartani vele a jó viszonyt.

Máig szívesen találkozgatok vele, átmegyek hozzá, vagy ő jön hozzánk. Utóbbit mostanság azért nem szeretem, mert a többiek folyton piszkálnak amint meglátják. Rögvest ki is fejtem.

Már jóideje felismertem magamban, hogy többet érzek iránta, mint puszta barátság. És az érzéseimet nem is rejtem véka alá. Kivéve persze előtte, előtte fokozottan visszaveszek magamból, amíg rá nem jön, hogy mi ketten összetartozunk. Lényeg, hogy elkövettem életem hibáját, mikor kikotyogtam a tagoknak, hogy gyengédebb érzelmeket is táplálok őiránta. Azóta folyton folyvást ezen lovagolnak.

-Kivel beszéltél? -kérdezi kíváncsian a kanapé mögül előrehajolva a csapat maknaeja. -Várj, várj, várj! Kitalálom! Pillecukorral? -mondja furcsán ingatva hangját a becenévnél.

-Közöd? -tenyerelek bele az arcába, hogy távolabb toljam, miközben felülök az ülőalkalmatosságon.

-Naa! Mondtam már, hogy ezt ne csináljátok! -méltatlankodik Kookie az előbbi arcba-tenyér trükkömre utalva. Összefonja karjait és egy dobbantással megpecsételi az egészet.

Vállrándítva indulok meg a konyhába, hátam mögött hagyva fiatal barátomat. Pár lépés távlatából azonban kénytelen vagyok megtorpanni egy pillanatra.

-Töpszli. -mormogja karba tett kézzel a hátam mögül.

Lassan megfordulok. Ráemelem borongús tekintetem, mire fölényesen elvigyorodik. Ki kérem magamnak! Lehet köztünk vagy 5 centi távolság, ha nem kivesebb, és mégis folyton kijátszák ezt a kártyát.

-Az nekem ne beszéljen aki szinte még kiskorú! -emelem fel a hangom, de nem sikerül leolvasztanom a vigyorát.

-Ugyan annyi vagyok mint Sohyeon, és már nagykorú. -húzza ki, ha lehet mégjobban magát, mint eddig.