Világtalanul (SZÜNETEL)

1.fejezet

Amikor bevezették hogy a köz jó érdekében mindenkit megzaboláznak tettekben, így nem lesz bűnözés, az volt életem utolsó napja... azóta haldoklom ebben a sivár világban. Elérve a megfelelő kort karperecet aggadtak ránk, láncokat amik törhetetlenül ritkítják csuklónk természetességét. Persze mindenkin van... De vajon mindenkié be van kapcsolva?
Minden napjaim rút kezdetén megtapasztalhattam, hogy a köz jó egy undorító hazugság mellyel álltatják az embereket az egyenlőségről. Nekem 3 ütés volt a limitem, még ha arcom komorabb is volt mint egy szerettem temetésén. Akkor neki hogy lehet korlátlan?
3 ütés... Ez voltam ennyit értem. Ennél többször nem árthattam senkinek. De ő...letaszíthatott gyomron rúghatott, téphette a hajam, mégis 13 után már számolni sem bírtam, elmém feladta arra a délutánra. A vér íze a számban kezdetben riasztó, most már megszokottá vált.
Sokszor elgondolkodom azon.. Kell e ez a szenvedés nekem? Fáradthatatlanul ellenállok, mégis néma sikolyom és parázsló szemem, süket fülekre és csúkot szemekre talál. Ennyit a társadalomról, ennyit a segítőkészségről. Mindig elvesz, de sosem ad az "ember"... ez a szó... "emberség" minduntalan hiányzik a megszólított élőlényekből még sem találtak megfelelő címkét nekik... még ebben is hazudnak. Az ember társas lény, mégis mérgezzük egymást, de a hiány ott ül elménk sarkában míg egészséges magány dallama szárnyal lelkünkben. Az ember alapvetően szenvedésre ítéltetett? Teszem fel magamnak a kérdést, mely újra és újra kineveti saját magát. Az, hogy sokan nem boldogok nem azt jelenti hogy mindenki boldogtalan... Van ki azért örül, mert keserűséget okoz másnak ezzel is több tiszteletett szipolyozva magának. De mi akkor a boldogság? Egy szó, egy érzés melyre vágyunk, késztetést érzünk hogymegszerezzük, akarjuk magunknak..... De.... Nem kellene megosztani egymással? Vajon kevesebbé válna ha többen tudhatnák maguknak? Ezért ragaszkodik mindenki ahoz a kicsihez is ami neki jutott? És veszi el azt mástól. Ettől neki több lesz?
Beléptem az ismerős arcokkal teletűzdelt terembe. A szokásos kuncogás hallatszott jobb fülem oldaláról. Sosem gondoltam hogy rajtam nevetnek, egy ilyen jelentéktelen valakit még kiközösíteni is időpazarlás lenne.... Kiközösítem én saját magam. A terem legsötétebb sarka kiéhezve várja, hogy fekete ruhám mellől felfalhassa árnyékom mely oly szelíden fekszik a falon, kevés napfény ölelésében. Halk szuszogásom észrevehetetlen társaim zöreje mellett.