BEFEJEZETT!!
_______________________________
Egy lány, akiről a bátyja tudomást sem vesz, egészen addig a bizonyos napig! Egy lány, kinek az élete széthullni készül! Vajon elég erős lesz a fájdalmak legyőzéséhez?
Nézz bele és megtudod!😉
A történet...
¡Ay! Esta imagen no sigue nuestras pautas de contenido. Para continuar la publicación, intente quitarla o subir otra.
Imádok énekelni, gitározni és táncolni, na meg tudok is. No ego. A szüleimmel élek Londonban, van egy bátyám, de ő éli az életét.
Nyár van, szóval ráérnék felkelni, de engem valamiért kivetett az ágy. Így hát kikaptam a szekrényemből egy laza rövidnadrágot és egy fehér pólót majd lementem a konyhába. A szüleim most üzleti úton vannak, de ha minden igaz már elindult a gépük, amivel jönnek.
Éppen reggeliztem, mikor megcsörrent a telefonom. Mikor megláttam, hogy ismeretlen szám, rossz előérzetem támadt. -Igen?-szóltam bele -Jó reggelt, maga Liliána Payne?-kérdezte egy férfi hang -Igen én vagyok.-mondtam -Sajnálam, de rossz hírt kell közölnöm önnel. -Mit történt?-kérdeztem ijedten miközben leültem a kanapéra, mert közben megszédültem -A gép, amivel a szülei utaztak, sajnos lezuhant. Őszinte részvétem.-mondta majd letette a telefont. Én pedig csak ültem és néztem ki a fejemből miközben folytak a könnyeim. -Az nem lehet, nem lehet, NEM LEHET, NEM LEHET!!-mondogattam egyre hangosabban, miközben már zokogtam. Nem veszíthettem el őket is. Ennyi volt, nem maradt senkim. A szüleim meghaltak, a bátyám szarik rám, a pasim pár napja megcsalt a (már)volt legjobb barátnőmmel, komolyan mondom az életem lassan szétthullik. Lehet, hogy fel kellene hívnom a bátyámat, de nem teszem. Hogy miért nem? Egyszerű: eddig sem foglalkozott velünk, most miben lenne más?! Bár lehet, hogy őt is értesítették, ha igen és van benne egy kis emberség akkor felhív, ha nem akkor majd magamban elintéztek mindent, magamban dolgozom fel a gyászt.
Miért kellett ennek így történnie? Miért kellett elmenniük? Miért pont ők? Miért nem én? Ez a sok Miért? Ezek azok, amikre sohasem kapok választ. Felmentem a szobámba és egy régi közös képet a kezembe véve ültem le az ágyra majd kezdtem el ismét zokogni. Fáj, hogy a jó Istenbe ne fájna?! Elvesztettem a két legfontosabb embert az életemben.
Este van, nem csináltam ma semmit, és azt szó szerint értem, nem ettem, inni is csak keveset. Egész nap a szobámban ültem a gondolataimba merülve, ami mindig sírásba fulladt. A bátyám nem írt, nem hívott. Vagy nem tudja mi történt, vagy nem érdekli. Ugyanazt a képet szorongatva, sírva nyomott el az álom.
Reggel, zajra ébredtem ami a földszintről jött. Először azt hittem, az egész csak egy álom, de mikor megláttam a kezemben lévő képet, rájöttem ez nem egy rossz álom volt, hanem a cudar, csúf valóság. Még mindig nem szűnt a zaj, sőtt még egy kiabálás is társult hozzá. -Niall a jó édes nénikédet nem neked sütöttem.-hallottam meg egy nagyon ismerős hangot. Mikor lebattyogtam a lépcsőn és megláttam azt a személyt akire csepett sem számítottam, könnyek gyűltek a szemembe.
Na hát, itt lenne az első rész. Lehet, hogy most azt hiszitek elsiettem, mert túl hamar a tárgyra tértem, de higgyétek el, ezt így szerettem volna. Szeretnék, majd olyan részeket írni, ami a visszaemlékezésről fog szólni. Nem tudom miért, de szerintem így sokkal élvezhetőbb lesz. Remélem, hogy elnyeri majd a tetszéseteket. Szép estét/ jó éjszakát 😘
