Lily még csak hatéves. Igen, még csak hat, most mégis komoly döntést hozott. Az ágy alól elővette a kis virágos hátizsákját, gyorsan beledobált pár nadrágot és felsőt, a kedvenceit. A háttérben még mindig hallotta az anyukája jajveszékelését és apukája kiabálását. A sok év alatt már megszokhatta volna, de még mindig megrémítette. Félt és egyben mérges is volt, mert nem tudta megvédeni anyát. Ahogy a holmiját csomagolta, egyszer csak elhallgatott a lárma, mintha elvágták volna. Szinte megfagyott a levegő. Lily is megdermedt, abbahagyta a pakolást. Tudta mi fog következni, úgyhogy gyorsan a szobája ajtajához szaladt, és megpróbálta kulcsra zárni, de nem volt elég gyors. Apa gyorsabb volt. A nagytestű, magas férfi belökte az ajtót, és megpróbálta Lily karját elkapni. Most a kislány volt a gyorsabb, átszaladt a szoba másik oldalára. Hangos kiabálások közepette szinte macska-egér játékot játszottak a kis helyiségben. Anya is próbálta lefogni a magas szörnyet. Kiabált vele, kérlelte, de hiába. Lily megint érezte az apján azt a förtelmes bűzt, amit olyankor szokott, amikor apa különösen mérges. Olyankor az arca is mindig vörös, és tántorog, mintha elfelejtett volna járni. Tudta, hogy nem hagyhatja magát, mert bántani fogják. Eddig sosem volt igazán bátor. Csak elbújt, vagy eltűrte, amit kapott. De most összeszedte minden erejét, felkapta a hátizsákot, a maciját és egy szerencsés pillanatban, mikor anyukája arrébb lökte apát, kiszaladt a szobából. A bejárati ajtó előtt felkapta a kis csizmáját és a kabátját. Szerencsére az ajtó nyitva volt, úgyhogy kiszaladt a házból, és olyan gyorsan futott, ahogy csak a lába bírta. A kertkapunál azért még visszanézett. Nem látott senkit, csak a zajokat hallotta. Még egyszer elgondolkozott rajta, hogy itt hagyja-e az anyukáját, akit annyira szeret. De félt, úgyhogy mennie kellett. Megfogadta, hogy egy nap visszajön érte, és ketten boldogan élnek majd, míg meg nem halnak. Most csak arra koncentrált, hogy fusson, és ne is nézzen vissza. És nem is nézett, ezután már soha.
