𝐂𝐥𝐚𝐬𝐬 𝐭𝐫𝐢𝐩 [승민] ✓

구름 위에서

・゜-: ✧ :- 𖧧 -: ✧ :-゜・．

Nem akartam elmenni. Utálok a többiekkel lenni. Nem szeretem az osztályom. Nagyon nem. Pedig nem szivatnak, mint a régi iskolámban. És nem piszkálnak. És nem hajigálnak krétával. De nem is a barátaim.
Ez a lényeg.

Egész életemben azt hallgattam hogy szerezzek barátokat. Mivel eddig soha nem voltak. Bár az az igazság hogy nem is akartam hogy legyenek. Minek egyáltalán a barátok? Tudom hogy mindenki arról papol, hogy "márpedig a barátokra szükség van". De miért? Hogy legyen akivel megbeszéld a problémáid? Ugyan már. A saját rokonaim sem ismernek, akkor miért beszélgessek egy idegennel a lelki világomról? Mellesleg az az idegen lenne a barát, de mivel semmilyen rokonság nem fűz hozzá, ezért egy idegen.

Lehettek volna barátaim. Az évek során sokan próbálkoztak a bizalmamba férkőzni, de senkinek nem sikerült, egy idő után vagy félni kezdtek tőlem, vagy meguntak, vagy rájöttek hogy felesleges velem vesződni, mert nekem nem kellenek barátok, és magamnak való vagyok.

Mindig én voltam a fura srác. Lehet azért mert mindig szürkében járok. Vagy mert keveset beszélek. Vagy mert ha meg is szólalok, azt cinizmussal teszem. Vagy mert szeretek borsot törni mások orra alá. Vagy mert jó tanuló vagyok. Sose tudtam hogy miért kerülnek el. És nem is fogom megtudni. Meg nem is érdekel. Nem kellenek barátok. Nem bizhatok meg bennük. Igen, beismerem, nehezen barátkozok, mert nem akarom hogy más kiismerjen. De a fő probléma inkább az, hogy nem tudok megnyílni. És mi lenne, ha szereznék egy barátot? Akkor mi lenne?

Valószínűleg, ha nagy nehezen szereznék magamnak egy barátot, egyetlen apró hiba miatt elveszíteném. Akkor pedig megint egyedül lennék. És tépelődhetnék azon hogy ezt a barátságot is elrontottam. Éppen eleget szoktam magamat ostorozni, nem hiányzik még egy új probléma is. Meg különben is, egy baráttal foglalkozni kell, mert ha nem, akkor szomorú lesz, vagy megharagszik. Akárcsak egy növény. Ha nem figyelsz rá, akkor elpusztul. Annyi a különbség, hogy a növénnyel elég naponta két percet foglalkozni, amíg meglocsolod. Viszont egy barátnak minimum napi két óra kéne. Az pedig már sok. Két óra alatt rengeteg mindent lehet csinálni. Egy baráttal foglalkozni kell, mellette kell állni, segíteni kell, időt tölteni vele, ha pedig egy rossz szót szólsz, máris vége. Ezért nem éri meg barátkozni. Nehéz megszerezni és könnyű elveszíteni. Inkább leszek örökre egyedül.

- Seungmin, menj oda a többiekhez. Ne legyél mindig egyedül. - szólt az oszi, egy kedves, harmincas éveiben járó férfi. Gyakran mondogatja nekem azt hogy beszélgessek a többiekkel, de nekem nem megy. Miről beszéljek? Nem is ismerem őket. Foggalmam sincs hogy mit szeretnek csinálni, hogy mi vidítja fel őket, hogy mi a hobbiuk, meg ilyenek. Két év alatt csupán a neveiket tudtam megtanulni. És ennyi. De hogy az oszi ne szóljon újra, odaálltam JiHeon, Chanmi és Sangyeon társaságához, akik épp azon elmélkedtek hogy milyen fajta fából van több az erdőben. Ez már eleve szokatlan, mert az osztálytársaim ritkán beszélnek értelmes dolgokról. Hozzászólhattam volna, mert ismerem a növény fajokat, így a fákat is, de minek? Ha mondanék valamit, rögtön rám förmednének, hogy ne okoskodjak itt. Pedig én tudtam hogy milyen fából van a legtöbb.

Hiába álltam ott a többiek mellett, olyan messzinek éreztem magam tőlük mintha egy óceán választana el minket. A hangjukat se hallottam egy idő után, és mintha mindenre árnyék borult volna. Sütött a nap, de a sugarak szürkének tűntek. Ahogy minden más is. De ők ezt nem vették észre. Vagy csak nekem tűnt úgy.
Az erdő szélénél furcsa alakokat fedeztem fel, és elhatároztam hogy követem őket. Mármint, tudom hogy ez rossz ötlet, de mi baj történhetne? Senki nem venné észre, és nem is hiányolnának.