Bright little things

1. Glitter & Gold

- Bright...? Bright! - néztem a szinte már világítóan kék szempár mélyére, óvatosan a bal vállára csúsztatva a kezemet. Mostanában egyre gyakrabban gyötrik őt a rémálmai, amik a mindennapjait is végigkísérik - egész pontosan lidérces látomások és halucinációk formáját öltik még a legapróbb ingerek hatására is. Elég csak egyetlen ruhadarab vagy egy elfeledettnek hitt, ám mégis ismerősnek hangzó akkord az éppen aktuális zeneszámból, ami éppen felcsendül a rádióban... mintha egy teljesen más ember állna előttem.

- Jól vagyok... Tényleg - fújta ki az eddig bent tartott levegőt, miközben két ujjával megmasszírozta tarkóját. Mikor ezek a szavak hagyják el a száját, nem tudom eldönteni, kit akar inkább átverni - engem, vagy netán saját magát.

Lassan leengedtem a karom magam mellé, ám tekintetemmel továbbra is az arcát figyeltem, melyre apránként a stressz és a pánik kezdetleges jelei kezdtek kiülni. Hát persze, hogy nincs jól...

- Mit látsz? - tettem fel az óvatos kérdést. Nem szívesen osztja meg velem a vízióit... állítása szerint attól tart, hogy elijeszt maga mellől, ha feltárja előttem, mi jár a fejében. Ilyenkor mindig megsimítom a karját, halvány mosollyal az arcomon a tudtára hozom, hogy nincsen az a rémkép, amely rávenne engem arra, hogy egyedül hagyjam őt.

- A szokásos... ködös, és hideg. A ládát viszont most tisztábban ki tudom venni, mint eddig bármikor. Úgy emlékszem, láttam már korábban valahol a pincében.

- A lány... Benne van, igaz? - finoman az alsó ajkamba haraptam, amint az utolsó szó is elhagyta a számat. Attól tartottam, hogy igazam van...
Amióta Malcolm beszámolt az esetről és egyre inkább kezdett megbizonyosodni arról, hogy Dr. Whitly valóban egy ládában zárva tartott egy nőt a házuk alagsorában, a mentális állapota fokozatosan bomlásnak indult. Na nem mintha idáig ragyogó lélekállapottal rendelkezett volna, viszont a jelen körülményeinek komolysága az ő arcára is kiült, egy halvány ráncot festve a még mindig fiatal, huszas évei végén járó homlokára.

A kérdésemre halvány bólintással felelt, majd további beszéd helyett ismét beletemetkezett az asztalon heverő dokumentum-hegyekbe.
"Szerencsére" amióta a rendőrségen dolgozik, az éppen aktuális bűntények lefoglalják őt és a folyamatosan zakatoló elméjét. Bármennyire is hangozzon morbidnak, a gyilkosságok új lendületet adtak neki, remek profilozó készségeit alkalmazva már számos bonyolult ügy végére tehettünk pontot. Nagy kár érte... Ha nem érte volna trauma gyermekkorában, még ennél is többre vihette volna, hiszen rendkívüli tehetséggel van megáldva.

A kávésbögrémet a kezembe véve ültem le a mellette levő gurulós székembe, majd elvettem tőle egy aktát, aminek már végzett az átolvasásával. Általában így dolgoztunk, először Malcolm nézi át az adatokat, aztán pedig még én is átlapozom, hátha találok olyan információt, ami felett ő elsiklott. Ez persze nagyon ritkán fordult csak elő, Bright megfigyelőképessége jóval a szokásos felé emelkedett, csupán akkor blokkolt le, ha éppen készült kitörni a benne tomboló vihar.

Éppen egy ámokfutó ügyén dolgoztunk. A fickó már nem először bukkant fel a környező utcákban, idáig azonban nem keltett túl nagy feltűnést - a legutóbbi akciója azonban négy ember életét is egy szempillantás alatt kioltotta, így a tag hamar a körözési lista élére került.

- Odaadnád Joshua Davis aktáját, kérlek? - szólalt meg egy kis idő után Malcolm, betöltve az apró iroda csendjét. Ugyan nem mozdította el a fejét, hogy szemkontaktust teremtsen velem, azonban így is éreztem, hogy a lelkemig hatol a tekintetével.

- Máris. Gyanús?

- Túl sok a véletlen egybeesés. Biztosat viszont csak a biztonsági kamera felvételeiből tudok mondani.

- Dani már dolgozik rajta - biztosítottam, majd a biccentésemet megtoldottam egy lágy félmosollyal és a kezébe nyomtam az említett dossziét.

~~~~

- Mit szólnál egy kávéhoz? - vetette fel Malcolm az ötletet, miután levette zakóját a ruhatartó fogasról. Hiába dolgozunk már együtt egy pár hónapja, kicsit nehezemre esik megszokni a luxusöltönyeit...ritka látni egy profilozót Burberry-ben járkálni.

- Nocsak, kikapcsolódni készülsz? - nevettem fel halkan, igyekezvén elnyomni hangomban a valódi meglepettséget...valószínűleg feleslegesen, hiszen egytized pillanat alatt leolvasta az arcomra kiülő érzelmeket.

- Anyám szerint néha nem árt a kényszerpihenő... - mosolyodott el kínjában. Sejthettem volna... Bright és a relaxáció két külön világ. Ha Jessica nem járna a fia sarkában, meg merném kockáztatni, hogy Malcolm a munkáján kívül semmi másért nem hagyná el a lakását.

- Nos, ezt mindenképpen helyeslem. Rád fér egy kis friss levegő... Szívesen veled tartok - kaptam fel az asztalon fekvő fekete kézitáskámat, majd felnéztem a nálam másfél fejjel magasabb férfira.
-- De ha most is ott hagysz a kávézóban, mint a legutóbb...

- Az vészhelyzet volt, esküszöm, hogy nem fordul elő még e-

- Csak vicceltem - gyorsan közbevágtam, mielőtt még azt gondolná, valóban neheztelek rá valamiért.

- Hétre érted megyek. Öltözz csinosan!

- Fekete?

- Lepj meg - mosolyogva biccentett, ahogy kilépett az ajtón, majd becsukta azt maga mögött.

Egy kis ideig néma csendben néztem utána, mintha arra várnék, hogy visszaforduljon.
Ha egy légtérben vagyunk, mindig hatalmába kerít valamilyen furcsa, megmagyarázhatatlannak tűnő idegesség, amit csak nagy erőfeszítések árán sikerül elfojtanom magamban.

A fejemet megrázva felpattantam a székemből, majd a dossziékat egyesével a helyükre rakosgattam, alaposan ügyelve az ábécé sorrend betartására. A maximalizmusom egyik apró tényezőjének tudtam be az általam követett "mindennek hajszálpontosnak és tökéletesnek kell lennie" elvet, szabályosan elöntött a frusztráció, amikor JT akárcsak egyetlen névvel is odébb csúszik...

A pakolás befejeztével kulcsra zártam az iroda ajtaját, elköszöntem az éppen szolgálatban levő kollegáimtól, majd sietősen az épület előtt parkoló autóm felé vettem az irányt. November lévén késő délutánra már igencsak lehűlt a levegő - halkan felsóhajtva húztam magamon össze a műbőr kabátom, beindítva a motort és ugyanazzal a lendülettel be is kapcsoltam a rádiót. Éppen a Bohemian Rhapsody csendült fel a hangszórókból, így feljebb tekertem a hangerőt, majd nekivágtam a még előttem álló, nagyjából negyed órányi útnak.

Malcolm azt mondta, lepjem meg... Nem sok puccos helyre vagyok általában hivatalos, így a ruhásszekrényem nem csordul túl az estélyiktől és a túlzottan nőies ruhadaraboktól... Azt hiszem, a gimnáziumi szalagavatón viselt sötétkék ruhám az egyetlen, ami valamennyire is elegánsnak mondható. Ha sikerül belepréselnem magam, még az is előfordulhat, hogy tetszeni fog neki.