End of the beginning - ATEEZ

1. A kard

Soha nem tudtam úgy elmenni mellette, hogy egy pillantást ne vetettem volna rá. Mindig is ez volt. A tekintetemet úgy vonzotta, akár egy mágnes. Megbabonázva bámultam, ahogy az éjsötét pengén megcsillan a napfény, és láthatóvá válnak benne azok a színes foltok, amik olyan hatást keltettek, mintha a végtelen univerzumba tekintenék. Mintha nem is evilági lenne.

- Gyönyörű, nem de?

- Nagyapa!

Lassú léptekkel sétált a polchoz, és egy kecses mozdulattal vette kezébe a fegyvert. Úgy állt jobbjában, mintha direkt az ő kezébe tervezték volna. Ujjai között megforgatta a pengét, és a mozdulata egy gyakorlott kardforgatóéhoz hasonlított.

- Ez a kard egy másik világból való. - mondta teljes őszinteséggel a hangjában. Lehet más, ha ezt meghallotta volna, nemes egyszerűséggel kineveti nagyapát. De én valahogy mélyen belül tudtam, hogy minden szava igaz. - És egy nap a tiéd lesz!

- Az enyém?

Üres kezével megfogta a jobbomat, és bele helyezte a kardot. Az egyszerű markolat tökéletesen illet az apró markomba már akkor is. A fegyver meglepően könnyű volt, 7 évesen fél kézzel is könnyűszerrel elbírtam, a hossza pedig nem sokkal lehetett rövidebb az akkori magasságomnál. Igen, egyértelműen gyönyörű volt.

- A tulajdonosa nagy dolgokra hivatott. - mosolyogva simított végig gesztenye barna hajamon.

- Papa, jártál már abban másik vilagban?

- Nagyon régen.

Ámulattal pillantottam rá. Gyengéd mozdulattal kivette a kezemből a kardot, és visszatette a helyére. Egy apró mosollyal az arcán pillantott rá, mintha abban a pillanatban megannyi kalandos emlék futna át a fejében.

- Egy fontos dolgot jegyezz meg. - fordított maga felé. - Soha ne bízz senkiben! Lehet, hogy a legkedvesebb ember az, aki a legnagyobb veszélyt jelenti rád.

Ismét felpillantottam a polcra. A penge újra egyszínű fekete volt, akár az éjszakai égbolt a csillagok nélkül. Rengeteg kérdést tettem volna fel abban a percben, de az engem akkor leginkább foglalkoztató csúszott ki a számon.

- Hogy lehet át jutni a túloldalra? A másik világba?

- A kard... - kezdte, de a hirtelen ajtó csapódás félbe szakította.

- Már megint ezzel a hülyeséggel tömöd a fejét!

Az apám szikrákat szóró szemekkel nézte nagyapát. Mindig ez a jelenet játszódott le, ha rajta kapott minket, hogy erről beszélünk. A mesék, amiket nagyapa szokott mondani, szigorúan tiltottak voltak számomra.

- Te is tudod, fiam, hogy ez nem hülyeség.

- Persze, hogy a kard a családunk ősi tulajdona, és az arra érdemeseket, akiknek dolga van ott, átviszi egy másik világba, ami tele van harcosokkal, királyokkal, hercegekkel, kalózokkal és további sületlenségekkel. Ha ez mind igaz lenne, akkor én is jártam volna már ott!

- Ahogy te is mondtad, csak az arra érdemesek kerülnek át... - az apám hátra vetett fejjel felnevetett.

Sietős léptekkel odalépett hozzám, és indulatosan megragadta a csuklómat.

- Mindig is tudtam, hogy elég élénk fantáziád van, de nem szeretném, hogy a lányom fejét is tömd a kitalált meséiddel.

A két férfi farkasszemet nézett egymással, de pár pillanat múlva nagyapa volt az, aki lemondó sóhajjal elfordította a fejet. Apa arcán egy diadalittas mosoly jelent meg.

- Gyere Aurora, megyünk! - kezdett el húzni a bejárati ajtó felé.

- De én nem akarok menni! -vetettem meg a lábam, és próbáltam minden erőmmel kiszabadítani a kezem, de semmi haszna nem volt az erőlködésemnek. - Nagyapa!

- Semmi baj, Drágám! - állt még mindig ugyanott egyhelyben a polc mellett. - Keresd a párját! Találkoznotok kell, hogy együtt befejezzétek azt, ami réges rég elkezdődött.

Aznap láttam utoljára nagyapát. Soha többé nem mehettem abba a házba, de a történetei mindig ott motoszkáltak bennem. Évekkel később is tisztán emlékeztem az utolsó két mondatára: "Keresd a párját! Találkoznotok kell, hogy együtt befejezzétek azt, ami réges rég elkezdődött."