Demons (h.s.) - REUPLOAD

6. fejezet

Egy teljesen átlagos, hajnal kettes fiaskó:

Sötét volt a szemeim előtt, amikor azok automatikusan kipattantak az éjszaka közepén.

Először azt hittem egyszerűen csak meghaltam. És igazság szerint megijedtem a reakciómtól, amikor arra az eshetőségre gondoltam, hogy lehet, ez itt az egésznek a vége. Mosolyogni kezdtem.

Mosolyogni kezdtem, mert valamiféle nyomorult boldogsággal töltött el engem a tudat, hogy se előttem, se mögöttem nincs már semmi. Minden tökéletes és gondtalan volt, az élet problémáit pedig egyetlen, fájdalommentes lökéssel zártam ki az agyamból. Bár eltelhetett volna az örökkévalóság minden egyes másodperce ugyan így! Kényelmes puhaságba süppedve, nem érezve semmit, még az önnön lélegzetvételeimet sem.

Persze a valóságban ez az állapot csak néhány másodpercig tartott. Én voltam az, aki szerette volna mindezt hosszabbra nyújtani.

Aztán visszatért a látásom, ahogyan a szemeim teljesen kinyíltak, a hallásom a csendre összpontosult. Idegen illat ivódott a fejem alatt lévő párna huzatába, valami, amiben egyszerre keveredett egy parfüm markáns illata és a nikotin összetéveszthetetlen szaga. És utáltam bevallani, hogy jólesett belefúrni az arcomat ebbe a puha párnába, csak hogy egy pár másodpercig még pihentethessem a szemeimet.

Mióta vagyok képes illatokhoz vonzódni?

Enyhén oldalra fordítottam a fejemet. Átfordultam a másik oldalamra, és én voltam a leghülyébb teremtés a földön, amiért megijedtem. Elvégre a lelkem mélyén pontosan tudtam hogy mi történt velem előző este, pontosan tudtam hogy hol vagyok és kikkel vagyok. Hogy ki fekszik mellettem a puha matracon.

De akkor is ösztönösen megijedtem, mikor egy férfi alakját láttam kirajzolódni a takaró alól magam mellett. Aki nem mellesleg ennek a parfüm- és nikotinillatnak a tulajdonosa volt.

Ahogyan a szemeim lassan hozzászoktak a sötétséghez, elkezdtem észrevenni hogy mennyire világos is van valójában a szobában. A kinti utcalámpák négyszögeket rajzoltak a plafonra, a túlsó sarokban, az ajtó mellett pedig egy elhagyatottan álldogáló sólámpa világított. Nem tudtam volna megmondani hogy Harry mikor kapcsolta fel, de egészen biztosan utánam feküdt le. A gondolat hogy látott engem aludni és kiszolgáltatottan feküdtem az ágyában, míg ő járt-kelt körülöttem, félelemmel és rosszulléttel töltött el engem.

Az arca viszont békés volt. A szempillái meg-megrebbentek alvás közben, göndör tincsei az arcába hullottak, az egyik keze a párnája alatt volt, a másik pedig a takaró alatt bújt meg. Ahogyan így néztem rá, elképzelni sem tudtam hogy tényleg egyike lett volna azoknak, akik elraboltak engem előző este.

Hirtelen túl ébernek éreztem magamat, és hiába gördültem vissza a másik oldalamra hogy tovább tudjak aludni, képtelen voltam rávenni magamat hogy lehunyjam a szemeimet. Szélesre tárt íriszekkel bámultam bele a sötétségbe, mustráltam az erkélyablakot, és azon gondolkodtam hogy milyen merész és hülye ötlet is lenne egyszerűen csak kiugrani és elrohanni. Elemenkülni az elrablóimtól, akik lehet, másnap igen is bántani fognak engem.

Fájt a fejem. Hasogatott. És képtelen voltam egy helyben fekve maradni, szóval önkéntelenül is felültem és megtámasztottam magamat a karommal, a másik kezemet pedig arra használtam hogy kisimítsak néhány hosszúra nőtt lila tincset az arcomból. Szomjas is voltam. Pisilnem is kellett. Ha őszinte akartam lenni tényleg minden bajom volt.

Még éreztem a talpamban a tegnapi üvegszilánkot, amely mélyre fúródhatott. Fájdalmas volt, a gondolat pedig hogy egy idegen tárgy van a bőröm alatt, eléggé nyugtalanító. Az ölembe ejtettem a kezeimet, a rövidujjú alól felbukkanó vágásokat kezdtem el szemrevételezni egyesével. Némelyik még friss volt, némelyik gyógyult, a legrégebbiek pedig már csak ronda sebhelyek voltak, amelyek soha sem tűnnek majd el. Kíváncsi voltam hogy Harry felfigyelt-e rájuk, és ha igen akkor mit is gondolhat rólam. Mindig ott fogom majd viselni életem ezen szakaszának nyomait magamon, bárhová is vet majd engem az élet.