Mert a holtak visszajárnak - Senki Lánya Trilógia 1.

24. Fejezet: Néma szentek

A napok úgy peregtek, mint homokórában a szemek, de Al állapota változatlan maradt.
Haja csatakosan lógott forró homlokára, kicserepesedett ajkán szaggatottan vette a levegőt.
Úgy festett, mint aki éppen az életet és a halálát elválasztó keskeny völgyben lavírozna, és nem találná a kiutat.
Néha felriadt, de akkor fogalma sem volt róla, hogy hol van, úgy nyelte a levegőt, mintha még mindig lenyomta volna a szidérc a víz alá, és ő fuldokolna.
Rúnda csak akkor mozdult el mellőle, ha nagyon muszáj volt: ha éppen Parastin egyeztetett vele az útról, vagy hideg vizet hozott a közeli kútból, hogy legyen mivel lecsillapítani a férfi szűnni nem akaró lázát.
A falubeliek gyakran kérdezték Alről, de a lány semmi újat nem tudott mondani azon kívül, hogy "még nem ébredt fel". Néha ételektől, és gyógynövényektől roskadozó kosarakat nyomtak a kezébe, és megígérték, hogy imádkozni fognak Al mielőbbi gyógyulásáért.
Rúnda elgondolkodott. Vajon, ha a férfi hitt volna a szentekben, és az Alkotóban, már felépült volna, vagy ez nem számított?
Az Alkotónak vajon volt olyan beteg humorérzéke, hogy akkor sem segített amikor kellett volna?
Talán nem is érdekelte mi van velük. Talán már rég hátat fordított nekik.
Vagy valóban nem létezett, és, ahogy Al mondta, csak egy mese volt, amivel az emberek nyugodtabb álomra hajthatták bajoktól zsongó fejüket.
Az egyetlen valódi csodatevő Pyr volt.
A törp négy óránként meglátogatta a beteget, és a segítségével, lassan, de biztosan sikerült csökkenteni az Al testében tomboló lázat.
Sebét minden alkalommal megnézte, és legalább annyi pozitívat tudott mondani, hogy nem fertőződött el, és gyógyul.
A lány szívéről nagy kő esett le a szavak hallatán.
- De akkor mitől ilyen lázas? - simított ki egy tincset Al izzadt homlokából.
- Nem kis megpróbáltatáson ment keresztül - magyarázta a törp a lánynak. - Adj neki időt! Hamarosan jobban lesz, meglásd!
A remény apró szikrája megmelengette Rúnda szívét.
- Köszönöm, Pyr! - mosolygott a pakolászó fiúra. - Nem is tudom, hogy mihez kezdenénk nélküled.
- Megtalálnád a módját, hogy életben tartsd - csatolta össze bőrből készült táskáját Pyr. Zsebéből előhúzott egy kis üvegcsét, amiben nem túl bizalomgerjesztő, zöld folyadék lötyögött, és Rúnda kezébe fektette.
- Ez mi? - emelte fáradt szemei elé a lány.
- Bár te sok mindenkinek segítesz, néha neked is kell valaki, aki rajtad segít - válaszolta a törp. - Muszáj lenne aludnod valamennyit - tette hozzá.
- Szoktam...
- Tíz perc egy nap nem nevezhető alvásnak - csóválta a fejét a törp. - Ha nagyon nem menne, cseppents hármat a teádba, de vigyázz vele! - figyelmeztette. - Ha túlzásba viszed, nem biztos, hogy fel fogsz még kelni.
Rúnda bőrébe szinte belemart a hideg üveg, de hálásan bólintott, és búcsút intett a fiúnak, aki csendesen behúzta maga után az ajtót.
A lány úgy ült le a fotelbe, mintha a trónja lenne, és állát kezén megtámasztva bámult kiaz ablakon.
Ha hamarosan nem indultak tovább, kifutnak az időből, és akkor mindennek vége. Minden, amiért küzdöttek, amiért majdnem meghaltak felesleges volt.
Nem hibáztatta Alt, hiszen nem tehetett arról, ami történt, de ez lényegesen lassította őket.
A fejében csengtek Parastin szavai: "Olyan boldognak tűnt."
A férfi felé fordult.
Al, akinek mindig volt egy-két trükk, vagy egy jól irányzott célzás a tarsolyában, aki úgy uralta a szemében csillogó kihívó mosolyt, mint más a pengét, most gyengén, sápadtan, és élettelenül feküdt egy túlfűtött szobában, amit gyógyszer, és állott levegő szaga lengett körbe.
Rúnda nagyot sóhajtott, és kezébe temette nyúzott arcát.
A fáradtság hulláma teljesen maga alá gyűrte. Már azt sem tudta megmondani, hogy mióta van ébren; az éjek lassan nappalokká változtak, majd a ragyogó Napot felváltotta a Hold hideg fénye.
Minden percet, amikor csendesen ült a fotelban, arra használt ki, hogy terveket gyártson, és szépen lassan alakot kezdett ölteni egy, bár még nem látta tisztán az egészet, és inkább egy ötlet foszlány volt, de ez volt a legértelmesebb, ami addig az eszébe jutott.
- Még mindig nem kelt fel.
A lány összerezzent Parastin ropogó levelekre emlékeztető hangjára, ami közvetlenül mellette csendült fel. Meg sem hallotta, hogy bement a férfi.
Lankadt a figyelme, és ez veszélyes volt. Talán tényleg pihennie kellett volna.
- Már három napja csak alszik - húzta el száját szomorúan a törp, és megrázta a fejét. - Attól tartok nem fog egyhamar felépülni.
- És nem utazhat, amíg ilyen állapotban van - simította hátra kócos haját a lány.
- Nem - sóhajtott Parastin, és ujjaival szabályos ütemet vert szépen megmunkált botján, mire Rúnda masszírozni kezdte orrnyergét.
- De nem azért jöttél, hogy Alről csevegjünk, igaz?
A törp kihúzta magát.
- Beszéljük meg kint, hadd pihenjen! - indult el botjára támaszkodva Parastin, és Rúnda, bár nem szívesen tette, de követte őt.
Elgondolkodott, vajon a férfi miért sántított? Régi harci seb? Egy elvétett csapda? Egy rossz lépés?
Rájött, hogy alig tud valamit a törpről. Azon kívül, hogy a szülei barátja volt, egy cseppet sem ismerte, de túl fáradt volt ahhoz, hogy ezen aggódjon. Ha akarták volna, már végeztek volna velük.
Elhessegette a gondolatot.
- Muszáj lesz kitalálnunk, hogy hogyan tovább, és most nem csak az útra gondolok. - Parastin, nyomában az el-elkalandozó lánnyal sétára indult a faluban. - Számíthatsz rá, hogy Vespera haragja árnyékodként fog szegődni, amikor megtudja, hogy átverted.
- Tudom, de... Mégis mit tegyek, Parastin? - rúgott arrébb egy magányos kavicsot Rúnda. - Ostoba voltam, hogy egyáltalán belementem ebbe az egészbe.
- Nem tudhattad, hogy mire vállalkozol.
- A tudatlanságom nem ment fel a tetteim alól.
- Döntened kellett - jelentette ki határozottan a törp. - Aláírod a kivégzéseteket, vagy megkeresel egy darab papírt. Senki nem döntött volna másképp, aki pedig ezt állítja, az hazudik. Egy kis önzés sosem árt - rántotta meg vállát a férfi.
- És még így is halálra ítéltem őket. Sőt, mindenkit. - Rúnda torkában egy gombóc kezdett növekedni.
- Te csak helyesen akartál cselekedni, és sokszor nehéz megmondani, hogy mi a jó. Meg akartad kímélni a világot egy csatától...
- Erre egy háborút zúdítok a nyakunkba. - Rúnda egy nevetés, és zokogás közötti elcsukló hangot hallatott. - Így is, úgy is harcolnunk kell majd, a kérdés csak az, hogy mikor. - Mélyet sóhajtott, és leült az egyik padra. - Nerónak igaza volt. Csak egy gyerek vagyok.
Ujjaival idegesen kezdte csipkedni kiszáradt alsó ajkát.
Parastin tetovált arcára halvány mosoly kúszott, és halkan nyögött egyet, ahogy letelepedett a lány mellé. Rossz lábát maga elé nyújtotta, és megtámaszkodott a botján.
- De az élet megy tovább - mondta a férfi, és a lassan alábukó Napot kémlelte.
Rúndának ismerősen csengtek a szavak, mintha már korábban is hallotta volna őket.
- Apád kedvenc mondása volt - világosította fel Parastin. - Néha már bosszantott, hogy Taren mindent ezzel intézett el - nevetett halkan. - Végül is, igaza volt. Azon, ami elmúlt, úgy sem tudunk már változtatni, nem igaz? A hibáinkat nem javíthatjuk ki, bármennyire is szeretnénk. - Kezével tétován nyúlt rossz lába felé, de gyorsan vissza is húzta, azonban nem elég gyorsan ahhoz, hogy Rúnda ne vegye észre.
- Mi történt? - kérdezte félénken.
Parastin a távolba meredt, mintha felidézne egy régi, megfakult emléket. Orrán beszippantotta a friss levegőt, és belekezdett a történetbe:
- Én is hoztam egy döntést. Egy döntést, ami többe került, mint a lábam. - Zöld szemei az eget fürkészték, miközben arcára jámbor kifejezés ült. - Tudod, valaha szerettem egy nőt - mosolygott. - Annak a királynak a lánya volt, akinek a királyságában éltünk. A családom generációk óta szolgálta az uralkodókat, és szüleim korai halála után én örököltem a gyógyító szerepét. Mindig is közel álltam a királyi családhoz, és közel Ninához. Csodás teremtés volt, egy igazi angyal. Nagyon jó barátok voltunk, kár, hogy ezt a fivéreiről nem lehetett elmondani. - Tömzsi ujjai megszorították a botot. - Kapzsiságuk nem ismert határokat. Meg akarták ölni Ninát.
- Miért?
- Mert a törvény szerint az első szülöttnek kellett örökölnie a koronát, és hát az én Ninám volt a legidősebb. De nőt nem akartak a trónon látni. Így egy este megszöktettem, hogy biztonságban legyen. El akartunk menekülni, új életet kezdeni, távol minden ármánykodástól. A testvérei halomra ölték egymást, abban a reményben, hogy akkor megkaparinthatják az áhított koronát. A legkegyetlenebb fivére került ki győztesként, Utham, és a rögeszméje lett Nina. Félt, hogy ha a nővérének gyermeke születik, az jogot fog formálni a trónra, és őt kivégzik trónbitorlásért.
Parastin megtorpant a mesében.
Rúnda látta a szemében, hogy a történtek felkavarták, de arca ugyanolyan nyugodt volt, mint mindig.
- Én közben elvettem Ninát feleségül. Boldogan éltünk az Alkotó háta mögött, földet művelve, állatokat tartva, messze a vérontástól, kettecskén. Vagyis - emelte fel mutató ujját -, csak egy darabig.
A lány érdeklődve várta a folytatást.
- Ugyanis kiderült, hogy az én kedvesem állapotos. Elmentünk a helyi bábához, aki azt mondta, fiunk fog születni. Olyan boldogok voltunk.
A hirtelen beállt csendben Rúnda megérezte a keserűséget és a fájdalmat, ami óriási kőként nyomta a férfi szívét.
- Nem sokkal a fiunk születése után, egy férfi járt nálunk. Csupán a marháink felől érdeklődött, de Nina volt olyan kedves, hogy meghívta ebédre. - Parastin megsimította a szakállát. - Másnapra nyoma veszett a férfinek, és a feleségemnek is.
Rúnda szemöldöke fájdalmasan szaladt össze.
- Biztosan Utham kémje volt, és elrabolta őt. Kerestem. Évekig a nyomában jártam, pletykákra támaszkodtam, haza akartam őt hozni, de eltűnt, mint a kámfor. Sosem találtam meg őt, de a sírját sem, ami valamennyire megnyugtat. Valahol még él, és ez még mindig jobb, mintha halott lenne. A lábam ebben ment tönkre, hogy a szerelmemet kerestem.
A lány torka kapart a rátörő szomorúságtól.
- Mi lett a fiaddal? Őt is elvitték?
Parastin felvonta egyik bozontos szemöldökét, és félig Rúnda felé fordult.
- Nem tűnt fel neked valami a történetben? - kérdezte a férfi.
Rúnda végigpörgette az elhangzottakat, Parastin és a királylány. Menekültek. Gyógyító lett, miután a szülei meghaltak. Elvette Ninát, házuk lett...
A lány úgy torpant meg, mintha valaki egy derekára tekert kötélnél fogva rántotta volna vissza.
Három szó lebegett a szeme előtt.
A szülei meghaltak.
A törp felé kapta a fejét.
- A szüleid... - rakta össze a lány. Agyában zakatoltak a gondolatok. - Pyr nem az öcséd - suttogta Rúnda leesett állal. - Ő a fiad.
- Igen - bólintott a törp. - Szerencsére őt nem találták meg, és el tudtunk menekülni.
- Miért nem mondtad el neki?
- Abban a tudatban akartam nevelni, hogy semmi köze nincs ahhoz a családhoz, nem szerettem volna, ha megölik, vagy ha őt is elveszik tőlem. Az anyját már elveszítettem, a fiamat nem akartam. Látod - tette a lány vállára meleg kezét -, meg kell hoznunk bizonyos döntéseket, akkor is, ha nehezek. Mi lett volna, ha akkor másképp döntök? Mi lett volna, ha a fiamként nevelem? - Megrántotta a vállát. - Sosem tudjuk meg. Ezzel együtt kell élnem halálom napjáig, de abban a tudatban mehetek a másvilágra, hogy megvédtem a fiam.
Rúnda egy nadrágjából kiálló cérnát kezdett el húzogatni, figyelve ahogy egyre nagyobbra nyúlik izzadó ujjai között.
- Elítélsz? - kérdezte váratlanul a törp, mire a lány nyílt tekintettel nézett rá.
- Nem - rázta a fejét. - Miért tenném? Hiszen nem tudom, hogy milyen az, ha az embernek gyereke van. Nem tudom, én mit tennék meg értük. Talán bármit. Mindent, ha arról lenne szó.
Parastin helyeslően bólogatott, és feltápászkodott.
- Szeretném, ha azt, amit most mondtál, észben tartanád - fordult vissza; zöld szemein különös árny futott át. - És most gyere! - intette maga után Rúndát. - Van valami, amit meg akarok mutatni.
Sétájuk a falu szélénél ért véget, ahol a gazból, és a lombtalan fák csontvázai közül egy templom kopott tornya magasodott ki.
Az épület falai erősen mállani kezdtek, a fehér mészen fekete penész terjedt szét, az ablakpárkányokban madarak fészkeltek.
Odabent doh, és poshadt esővíz szaga terjengett, ahogy Parastin kitárta az ajtókat, de viszonylag ép volt minden: a freskók visszafogott színei hidegen töltötték meg a repedezett falakat, a padsorok katonás rendben sorakoztak az egyszínű üvegablakok mellett.
Az egyik feslett bársony ülőkén egy kicsi, bőrkötéses könyv hevert.
Rúnda végigsimított az ezüst íráson, és bár nem tudott olvasni, pontosan tudta, mi áll a borítón.
- Csillagfény Krónikák - zengett a hangja, és belelapozott a könyvbe.
Ersum, és a világ teremtéséről voltak benne képek, a Szentekről, köztük Andromedáról, aki leszállt a Földre, hogy harcoljon a Gonosszal. Kezében ott ragyogott dárdája, haja fehér zászlóként lobogott mögötte, arca olyan volt, mintha márványból faragták volna ki. Szemben vele egy ködbe és sötétségbe burkolózott alak állt, karjait kitárta, mintha csak az ítéletére várt volna.
- Bátor nő volt - jegyezte meg Parastin, ahogy áthajolt a lány válla felett.
- Igen - csukta össze a könyvet Rúnda, és visszatette a helyére. - Bárcsak én is ilyen bátor lehetnék.
- Szentté akarsz válni?
- Nem - vágta rá; hangját visszaverték a falak. - A szentek mind ugyanúgy végzik: véresen, és egyedül. És én egyiket sem akarom.
Parastin egyetértően hümmögött, és megkopogtatta botját a padlón.
- Akkor kövess! - visszhangzott a törp rekedtes hangja, ahogy elindult a pince lejáró felé.
Az egyik oltárról levette egy gyertya csonkot, és egy ezüstözött tartóba csúsztatva meggyújtotta.
Kinyitotta a pince nyikorgó ajtaját, és levezette a nyálkás lépcsősoron a lányt.
A férfi megtorpant az utolsó fokon, és Rúnda kezébe nyomta a gyertyát.
- Mi van itt? - kérdezte bizonytalanul a lány.
- Valami, amiért talán a bocsánatodért fogok esedezni.
- Talán? Ez mitől függ?
- Tőled.
Rúnda nyelni akart egyet, leküldve azt a makacs gombócot a torkából, de szája úgy porzott, mint a sivatag.
Mégis mit titkoltak még előle?
Megemberelte magát, és botorkálva elindult a gyertya fénykörében.
Először semmit sem látott, de a halvány derengésben, mintha valamit észre vett volna az egyik falnál.
Közelebb merészkedett, de amikor már tisztán kivette mi volt az, megtorpant. Lábai felmondták a szolgálatot, a gyertya lángja táncolni kezdett remegő kezében.
Valaki ott ült a fal mellett; keze és lába össze volt kötözve, arca csupa piszok volt, száját betömték, hogy ne tudjon kiabálni. Kezét szemei elé emelte, hogy megkímélje magát a hirtelen jött világosságtól.
Rúnda kérdőn fordult Parastin felé, aki bűnbánóan horgasztotta le fejét.
Az alak végül felnézett a lányra, és tekintete rögtön megváltozott: szemei örömmel és könnyekkel teltek meg. Rúnda leguggolt mellé, kivette a ruhát a szájából, és elgyötörten nézett a lány szürke íriszébe.
- Anaca? - suttogta.
- Rúnda - mosolygott a lány. - Rúnda - ismételte, miközben szép arcán patakzott a könny. - Hát élsz!
- Mit keresel itt? - Rúnda tudta, hogy talán nem ezt kellett volna mondania, de ez az egy kérdés kongott kiüresedett fejében.
- Igazából... - Anaca lassan a sötét felé fordult, és Rúnda odatartva a gyertyát, meglátta Gawent, Willát, és Tristant, ahogy boldogan mocorogtak a helyükön.
Rúnda lehuppant a földre, és végignézett rajtuk.
- Ó, ne! - lehelte a lány, elfújva vele a gyertyát, teljes sötétségbe taszítva magukat.