Szökőár (Szünetel)

C H A P T E R 9

Lainey

Darren úriember volt, mint mindig. Kinyitotta nekem az autó ajtaját és csak azután kocogott át a másik oldalra, hogy ő is elfoglalja mellettem a helyét. Halványan rám mosolygott, majd beindította a kocsit és útnak indultunk. El is felejtettem Nathan mellett, milyen az amikor igazán figyelnek rám. Lehet valakinek ez hétköznapi lett volna, hogy kinyitják az autót, előre engedik a liftben, elviszik vacsorázni. De nekem nem. Nate nem volt rossz ember, ha lett volna ideje biztosan ő is megtette volna ugyan ezeket, de állandóan el volt havazva a munkájával. És amikor éppen nem a munkahelyén volt, az agya volt tele az ottani dolgokkal. Nem hibáztathattam, erre áldozta az életét. Suliba járt, tanult, rezidensként dolgozott a kórházban, emelett pedig eltartott mindkettőnket, amíg nem indult be a karrierem festőként. Igazán hálás voltam neki, de hiányzott az életemből ez a törődés, amit úgy éreztem mástól nem kaphatok meg.

- Min agyalsz ennyire, ha szabad tudnom?- megrezzentem az ülésben, ahogy Darrem mellettem megszólalt. Rá kellett jönnöm, hogy az egész ábrándozásom végigkövette tekintetével. Kelletlenül nyeltem egyet, majd próbáltam magamban lecsillapítani a rakoncátlankodó szívem.

- Csak...rajtad- nem hazudtam, mert úgy voltam vele minek. Úgyis átlát rajtam. Darren Hayes még mindig az az ember volt, aki a legjobban ismert ezen a bolygón.

- Na ez meglepett- simította meg az alsó ajkát a hüvelykujjával, majd az állát megtámasztotta az öklét és felém fordult. Már ettől az egész jelenségtől is szikráztam, de amikor a szemembe nézett, komolyan aggódni kezdtem, hogy menten tüzijáték lesz mivoltomból. Sosem akartam még ennyire, hogy a lámpa pirosból zöldbe váltson. Darren minden figyelmét nekem szentelte és türelmesen várta, hogy kifejtsem a véleményem a témáról.

- Csak annyira megváltoztál, közben mégsem. Kicsit összezavarsz- döntöttem a fejem a támlának. Éreztem, ahogy a hajam lecsúszik a vállamról és teljes rálátást nyerhet a mellkasomtól kezdve felfele fedetlen nyakamig. Darren akarata ellenére is lepillantott és végig elemezte minden porcikámat. Láttam, ahogy megfeszül állkapcsa mielőtt a szemembe nézne. Összeszorította a fogait és ismételten a szemeimbe fúrta csokoládé íriszeit. Össze kellett szorítanom a lábaimat, mert pontosan tudtam melyik ez a nézés. Elő akart jönni belőle a vadállat, ettől pedig legszívesebben énis rommá tiportam volna a gátlásaim. Ezt a túlfűtött pillanatot egy kocsi dudája rengette meg, amire mindketten majdhogy kileheltük a lelkünk. A lámpa időközben zölden világított, mi pedig teljesen elvesztünk egymásban. Ahogy figyeltem Őt, láttam, hogy tisztában van vele, hogy kicsit elmélázott. Hibáztatta is magát érte. A további utat inkább csöndben folytattuk, kerülve a szemkontaktust. Felfoghatatlan volt számomra az a vibrálás ami köztünk volt még ennyi év után is. Azonban ezen nem tudtam hosszabban elgondolkodni, ugyanis lekaranyarodtunk a főútról és valamin megakadt a szemem. Azonnal feltoltam magam az ülésben, ahogy a gyönyörű épület mellett elsuhantunk. Csak öt másodperc volt az egész, mégis rabul ejtett. Egy fehér kocka szerű épület volt, ami kívülről kicsinek hatott, de biztos voltam benne, hogy belül tágas volt. Újabb építésűnek tűnt, alig nyithatott meg egy-két éve. Hatalmas üvegből készült ajtajai fölött virított egy kicicomázott írás.: "Sunshine Gallery". Az épület oldalán pedig egy napraforgómező festménye ékeskedett. Elakadt a szavam.

- Mióta van itt egy galéria?- fordultam lelkesen Darren felé, aki rám sem hederített. Abból, ahogy láttam kidudorodni az eret a homlokán, tudtam, hogy ideges. A szemöldököm összevonva figyeltem a további reakcióit.

- Másfél éve- vett egy nagy levegőt. Ideges volt. Miért volt ideges? - Egy üzletember építtette. Csupa unalmas holmi van bent. El sem tudod képzelni- nevetett fel, de megcsuklott a hangja így egy torokköszörülésbe fulladt az egész.