𝖍𝖎𝖇𝖆́𝖘 𝖑𝖊𝖑𝖐𝖊𝖐 𝖋𝖊𝖑𝖏𝖊𝖌𝖞𝖟𝖊́𝖘𝖊𝖎

egy gnóm mindennapjai.

  » Egy lény, ki komor, érzéketlen külső álca mögé rejti szívében rejlő hihetetlen ürességgel kongó magányosságát. Még ő sem érti, miért érez ily rendíthetetlen gyűlöletet az emberek iránt. Talán azért, mert az érzelem kölcsönös: a felette járók undorodva bámulnak a kis padlócirkáló, görbehátú szánalomgödörre, bele sem gondolva, hogy ő közben miket is él át. A gnóm eközben dühösen tekintget vissza, leplezve a lelkében égő halvány félelmet. Nem is magától az embertől, mint entitánstól retteg. Inkább attól, hogy ő örökre megmarad ilyennek, akire az ember csupán padlókoszként tekint, akit a világnak - kegyetlen módon - már rég el kellett volna sepernie a föld színéről.
A gnóm csak rejtőzködik. Csak éli az életét, mindenféle apró, boldog kis mozzanat nélkül. Mások alapból a külseje miatt ítélkeznének felette, viszont ő pont emiatt még rá is tesz erre egy lapáttal a viselkedésével. Hiszen mit neki kedvesség, ha úgy sem kapja vissza? Gyűlöl mindenkit, méghozzá szívéből. Igaz, ritkán találkozik bárkivel is, hiszen napjait a rejtekében tölti, hova éppen hogy beragyog egy vékony kis napsugár. A gnóm nem szereti ezt a sugarat. Reményt ad neki, mégpedig arra, hogy élte sokkal jobb is lehetne, mint amilyet megszokott. Ő nem szereti, ha reményt adnak neki, ha füstben úszó, lehetetlen képzeteket táplálnak belé, melyek úgy sem válhatnak valóra. A gnóm mégis reménykedik, viszont nem annyira, hogy ezért tegyen is. Ehelyett csak él, lélegzik, szomorkodik, vár. Vár, ki tudja, mire.