Mardekár utódja

I/10 Ki...is...csaphatnak!

Verejtékezve, levegőért kapkodva riadtam fel a Griffendél hálótermében. Mikor kinyitottam a szemem, azzal kellett szembesülnöm, hogy sajnos még nincs reggel. Ez csak azért zavart, mert tudtam, hogy nagyon nehéz lesz visszaaludnom, mert az álmom után teljesen éber lettem. Azon gondolkoztam, hogy mit csinálok rosszul, amiért ennyire nem megy a repülés. Miután Madam Hooch visszatért az órára, mindenki teljesíteni tudta a kiadott feladatokat. Mindenki, kivéve engem. Még a mugliszármazásúak is könnyedén lebegtek a föld felett, mintha ezt csinálták volna egész életükben. Draco olyan kecsesen hajtotta végre a feladatokat, hogy Madam Hooch kétszer is ajándékozott miatta öt házpontot a Mardekárnak. De aki még nála is ügyesebbnek bizonyult, az Harry volt, akit óra végén McGalagony professzor magával is vitt valamiért. Később a klubhelyiségben kiderült, hogy a tanárnő Oliver Woodnak mutatta be Pottert, aki a házunk kviddicscsapatának a kapitánya. Így lett Harry a Griffendél fogója. És így tört össze Draco Malfoy álma, miszerint ő lesz száz év után az első gólya, aki kviddicsezhet.

És ott voltam én, aki a kis incidense után még csak fel sem tudott emelkedni a földtől.

-Akkor sem hagyom annyiban.-gondoltam.

Kikászálódtam az ágyból, belebújtattam lábfejem a papucsomba, felvettem egy pulcsit, mert elég hűvösnek bizonyult az este, majd óvatosan kiosontam a szobából. Ekkor vettem észre, hogy Hermione sincs az ágyában. Ez elgondolkodtatott, hogy vajon hol lehet éjjel fél 12-kor a szabálykövető lány. Ezt a kérdést azonban hamar elengedtem. Leszaladtam a lépcsőn és a portrélyukon kimászva elhagytam a klubhelyiséget.

-Mi ütött belétek, gyerekek?-szólt a Kövér Dáma mögülem. A portréval mit sem törődve a seprűterem felé vettem az irányt. Tartva Mrs.Norristól, Fricstől és Hóborctól, a kopogószellemtől, minden sarkon bepillantottam, nehogy lebukjak. Nem csak a pontvesztéstől tartottam, hanem őszintén egyikőjükkel sem találkoznék szívesen éjszaka a sötét folyósókon.

Ez viszont nem következett be, könnyedén elértem a seprűteremhez. Az ajtó zárva volt, de Alohomoraval seperc alatt kinyitottam. Ez olyan varázsige, amit a legtöbb máguscsaládban élő gyerek elsők között megjegyez. Magamra zártam az ajtót, majd kiválasztottam egy kevésbé elnyűdt seprűt és repülni próbáltam. Nem tudnám megszámolni, hogy hányszor próbáltam a levegőben maradni sikertelenül. Előfordult, hogy pár másodpercig sikerült lebegni, de ezek a próbálkozások mind csúfos véget értek. Ha én nem is, az idő gyorsan elrepült. Kezdtem álmosodni, amitől még rosszabbak lettek a próbálkozásaim. Végül feladtam. Csalódottan nyitottam ki újra a seprűterem ajtaját, megfeledkezve az óvatosságról. A következő pillanatban, kihagyott egy ütemet a szívem az ijedtségtől. Három gyerek közeledett felém hatalmas sebességgel.

-ÁÁÁÁH-kiáltotta az egyikük. Ők is legalább annyira meglepődtek, mint én, így lefékezni sajnos nem volt idejük. Hatalmas erővel nekem ütköztek, mire mind a négyen kiterültünk a földön.

-MI A...

-SSSH.-intett le az egyikük.

Ekkor vettem észre, hogy akik leterítettek, nem voltak mások, mint Harry, Ron és Hermione.

-Mi a jó Merlint csináltok?-kérdeztem a fejemet fogva, amin az esés következtében éppen egy csúnya púp nődögélt.

-Ezt akár mi is kérdezhetnénk tőled.-hárított Ron, miközben mind a négyen feltápászkodtunk a földről.

-Hé, nem én futottam nektek.

-Sssh. Elég legyen.-szólt ránk Hermione.-Úgy kiabáltok, mintha a tiétek lenne a kastély.