Makacs, provokatív és végtelenül lélektörött... ez ő, ez Luciana James, akit nem mellesleg kirúgtak a második gimnáziumából is tizenhét éves korára. Édesanyja és édesapja egy olyan lépéssel válaszol a hibákra, amit a lány hatalmas egzisztenciális és...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Ha valaki megkérdezné, hogy mi a legnagyobb vágyam az életben, az lenne rá a válaszom, hogy örülnék, ha madárrá tudnék változni és elrepülni egy olyan helyre, ahol senki nem tudja a nevemet. Elrepülni messzire. Messze az otthontól, messze a múlt keserves, szánakozó nevetésétől, amit a vállamon csücsülve végez csakis azért, hogy érzékeltesse velem, mekkora fölényt élvez létezésemben.
A legtöbb irodalmi alkotásban, vagy akár a népmesékben a madár a szabadság jele. Oda menekülhetnek, ahová csak szeretnék. Nincs kötődés, nincs szomorúság, nincs leragadás. A fehér galamb például a béke és a tisztaság szimbóluma, de senki nem tudja pontosan, hogy miért. Szerintem azért, mert megadatik neki a lehetőség, hogy ha bármikor úgy érzi, hogy koszos lesz a sok bútól, ha bármikor úgy érzi, hogy a belső harmóniája kezd megszakadni, kitárja a szárnyait és elrepül abból a környezetből, amit ő mocskosnak érez. Mindent megtesz, hogy fenntartsa fehér tollainak tisztaságát és aprócska szívének békés dobbanásait.
Szeretnék fehér galamb lenni. Tiszta, nyugodt, ártatlan.
Összehúztam fekete kabátom cipzárját és a vállamra akasztottam azt a hatalmas sporttáskát, amit életemben még egyszer sem használtam az edzőruháim tárolására. Húztam magam után a bőröndömet, végig bandukoltam az egész reptéren, hogy megtaláljam a kijáratot. Szerencsére vagyok annyira talpraesett, hogy felfedezzem az ismeretlen kis kalandokat, úgyhogy miután bementem egy nevetségesen drága reptéri kisboltba és vettem magamnak egy csomag kék Chesterfield tekerődohányt, szűrőt és papírt, meg egy doboz meggyes sört, meg is kérdeztem az eladótól, hogy hogyan juthatok ki ebből a pokolfészekből.
A buszmegállóban állva nem tűnhettem kellemes látványnak. Egy nagy bőrönddel az oldalamon, rábiggyesztve egy szintén nagy sporttáskával, a vállamon egy szedett-vedett vászon táskával, talpon állva tekertem meg magamnak a cigarettámat, aztán ajkaim közé szorítva felpattintottam a sört is. Az már biztosan egy élénk képként él a fejekben, hogy nem vagyok a legösszeszedettebb egyén a világon, de mégis mit tehetnék? Biztos vagyok benne, hogy Colorado lakói már most unszimpatizálnak velem.
Szeretném megjegyezni, hogy nem az én hibám, hogy ide kerültem. Biztos vagyok benne, hogy Californiában több ember is létezik, aki így gondolja, de sajnos nem az én döntésemen alakult, hogy egy újabb C betűs államban kössek ki. Mondjuk, ha nem kísérleteztem volna egy újabb lógással a száznyolcvanadik után, lehet, hogy még most is a Bakersfieldi Publikus Középiskolában tengenék. Talán még mindig a karomon van Andy, az iskola biztonsági őrének keze nyoma, ahogyan sokadik alkalommal is beráncigált Mrs Cavanough igazgatói irodájába.
– Köszönöm, Andy – szólalt meg az Igazgatónő anélkül, hogy felnézett volna abból a papírhalmazból, ami előtte tornyosodott, közben pedig igen gyors mozdulatokkal aláfirkantott valamit, mint az iskola vezetője. – Magunkra hagyhatsz.
