Mikrokosmos - NamJin

💜29.rész💜

Sziasztok!

Bocsánat amiért a rész elejére pofátlankodtam be. Csak szeretnék szólni, hogy holnapra is tervezek egy részt kitenni, viszont az egy Sope rész lesz. Remélem lesz olyan aki holnap is várni fog, és persze nem bánjátok.

A mostani egy kis rövidebb rész lett, sajnos ennyit tudtam összehozni, nincs időm az utóbbi napokban. De nem panaszkodunk, dolgozunk. Igyekszem holnap egy kicsit élvezetesebb részt hozni. Egy kis spoiler, jövő héten várható rész, kicsit tűlfűtött lesz! Vagyis nagyon, legalábbis igyekszem.

Kellemes olvasást mindenkinek! 

/Kim SeokJin/

A kocsiban ülve is csak mosolyogni tudtam. NamJoon pedig csak idegesen fogta a kormányt, és igyekezett az útra figyelni. Minden nap ő köti a sebemet, így neki szinte normális, ha nem lát pólóban, de gondolom arra nem készült fel, hogy mások elé is ilyen merészebb darabban megyek. Mármint magamhoz képest merészebb darab. Tényleg meg kell köszönjem Jiminnek amiért rávett erre.

Ahogy leparkolt már a többiek is vártak minket. Én kicsatoltam az övemet, de NamJoon még megragadott.

- El sem mozdulsz mellőlem, oké? – szemei szinte szikrákat szórtak.

Bólintottam csak, majd egy puszit kaptam az arcomra, amitől sikeresen elpirultam, ő pedig csak egy mosollyal pattant ki mellőlem, és én is követtem inkább a példáját. Ahogy kiszálltam Tae vetette rám magát elsőnek, majd HoSeok is, és Jimin is. A többi jómadár csak nevetve fotóztak minket. Percekkel később engedtek el, és végre YoonGit és JungKookot is üdvözölhettem. Az egyik oldalamon Jimin fecsegett, a másikon pedig Tae egészítette ki vagy javította ki őt. Így mire beléptünk, a hang hangra szinte az étterem egyszerre nézett minket. Meghajoltunk, majd egy idősebb nő irányított minket a nagy asztalhoz.

Leültünk, persze NamJoon mellém telepedett, és keze egyből a combomon landolt, és finoman megszorított. Meglepetten néztem csak rá, de szinte láttam a villámokat, amit előre meredve szórt. Ezt az oldalát még nem láttam, de őszintén tetszik egy kicsit. Féltékeny, pedig oka nem igazán lenne rá.

- Jó napot, mit hozhatok? – jelent meg egy srác.

- Áh. – mutattam rá. – Biztosan JiHoon vagy.

- Ja, mit keresel itt? – morogta felé Tae.

- Dolgozom, mint láthatod. – sóhajtott.

Tae morogva kelt fel és el is tűnt a mosdók irányában.

- Biztosan SeokJin vagy.

Felkelve kezet fogtam vele, majd visszahuppantam.

- Figyelj, mit tett? Én ezt az énjét még nem láttam. – döbbentem meg.

- Hát... - vakarta a tarkóját. – Nem fontos. – sóhajt.

Nem adom fel én ilyen könnyen. Bólintottam csak, majd leadtuk a rendelésünket, ő pedig már ott sem volt. Míg Tae nem ért vissza mi beszélgetni kezdtünk, és őszintén öröm volt nézni, hogy YoonGi mosolyog, és szinte érezni lehetett a szikrákat közte és HoSeok között, amitől még jobb kedvem lett. Már csak Taet kell ezzel a helyes sráccal összekovácsolni.

Az emlegetett szamaruk is visszatért, míg JiHoon az innivalókat is kihozta nekünk. Amint lepakolt el is tűnt. Gondolom számára is elég kellemetlen a helyzet, amit megértek, nekünk is.

- Azóta nincs hír Jacksonról? – szólalt meg YoonGi.

Nekem megálltak a kezeim, és meglepődtem.

- Nincs, szerencsére.

- De. – nyögtem ki lehajtott fejjel. – Ma reggel találkoztam vele.

- Mi? – Nam azonnal oda fordult, és kezeivel arcomra fogott, hogy szemeibe nézzek. – Bántott? Hozzád ért?

Nemlegesen ráztam a fejemet.

- Bocsánatot kért.

- Tervez valamit. – ernyedtek el a kezei.

- Normális volt, tényleg.

- Olyan nincs. Ő egy őrült. – morogta JungKook.

- Megoldjuk majd. Nem ezért jöttünk. – sóhajt fel HoSeok. – Jint ünnepeljük, és hogy hétfőn újra idegesíthetjük egész nap.

A poharát emelte, amire mind nevettünk csak, majd koccintottunk is. Nagyon hiányoztak már, és örülök, hogy most minden gondtól mentesen tölthettem velük az időmet, és visszaérve is csak anyu kíváncsi tekintetével kell megbirkóznom, de az menni fog, hiszen ő támogat.

***

Ahogy a kocsiban ültünk, csak vettem egy mély levegőt.

- Nem messze vagy, fáradt vagyok, menjünk inkább át hozzád. – tetettem a fáradtat.

- Jin ez...

- Kérlek Nam... - nyöszörögtem, és csak nagy szemekkel igyekeztem meggyőzni őt.

- Jó lenne, de... Nem találom a kulcsaimat. – vakarta meg a tarkóját.

Én csak megharaptam a számat, majd a táskámat magamhoz vettem és elővettem a kulcsot belőle, majd rá pillantottam, de csak döbbent tekintetét láttam.

- Meglepi. – mondtam halkan.

Nem szólt egy szót sem, csak elindította a kocsit, de nem a ház irányába fordult le, így tudtam, hogy ma minden bizonnyal megfog történni a dolog, amitől elképesztően kezdett el verni a szívem.