Déjate Amar (Soy Luna FF.)

9.

Egy hosszú csók csattant el közöttünk, amikor is villámcsapás módjára belém hasított a felismerés, hogy mit csinálok.

Megcsókoltam Simónt!

Gyorsan kinyitottam a szememet, és elhúzódtam tőle.

Hogy tehettem ezt?

Olyan dühöt éreztem magam iránt, amelyet még soha. Nem szabadott volna hagynom, hogy az érzelmeim domináljanak.

- Valami baj van? – nézett rám megilletődve.

- Igen. Ez a csók egy hiba volt – mondtam kíméletlenül.

- Miért? Hiszen Te is akartad.

- Nem – szinte rá üvöltöttem. – Csak kihasználtad a helyzetemet – mormoltam el egy hazugságot.

Az érzelmeim felülkerekedtek rajtam, és nem kellett volna hagynom.

Nem lehetek szerelmes belé!

Egyszerűen túl érzelgősre sikeredett az utóbbi 24 óra, ami befolyásolt engem. Viszont már felnyílt a szemem és újra tisztán látok. Ez a csók egyre volt jó. Arra, hogy beindítsa a vészjelzőmet, hogy sebesen olvad a jégfal, amely mögé elzártam az érzéseimet.

- Ámbar, én azt hittem, hogy Te is ezt szeretnéd – mondta megszeppenve.

A jégfalam tovább olvadt, a szívem újra ellágyult. Ez a srác már megint annyira rendes velem. Esze ágában sem volt megbántania most.

Nem Ámbar! Emlékezz arra, hogy mit tett veled. Elhagyott!

- Hát rosszul hitted. – Megfordultam és nagy léptekkel elindultam a villába.

Csak el innen, minél messzebbre tőle.

Felértem a szobámba és rávetettem magamat az ágyra.

Még sohasem kavargott ennyi érzelem bennem. Szeretem őt, de félek attól, hogy ezt beismerjem magamnak. Sőt a legnagyobb félelmem az, hogy újra bízni kezdek benne, és megint-csak ott hagy.

Azt mondják, hogy a kamaszkor a legrosszabb, állandóan ingadoznak az érzéseid. Egyik pillanatban még boldog vagy, a következőben az egész világot szürkének látod.

Erre a megfigyelésre rácáfoltam. Akkoriban még minden rendben volt velem, de aztán már azt sem tudtam, hogy ki vagyok, és még mindig nem tudom.

Régen nem voltak ennyire erős érzelmeim – vagy csak sikerült magamba fojtanom őket -, de most már gátat sem tudok szabni nekik.

Tizenkilenc éves vagyok és most érzem azt, amit néhány éve kellett volna. Egyik pillanatban még tartom magamat, a másikban már felrobban körülöttem minden, az érzéseim utat törnek maguknak.

*

Eljött a meghallgatás napja. A Red Sharks tele volt emberekkel, mint amikor versenyt rendeznek. Körülnéztem és megpillantottam a Rollereseket. Ugyan az a csapategység, mint régen - kicsit idegesek, de vidámak.

Ma már nem voltam olyan biztos abban, hogy örülnék nekik, mert a vágyakozásom Simón után, el múlt. A csók kijózanított.

Kikerültem a tömeget és az öltöző felé vettem az irányt, ahol már Emilia készülődött.

- Láttad, hogy a Loosers is itt van? – mondta gúnyos hangsúllyal.

- Igen. – Nem nyilvánítottam különösebb véleményt, hiszen magam sem tudtam, hogy mit akarok.

Felvettem a korimat és együtt begördültünk a pályára, ami még üres volt, csak Gary és Juliana ültek egy asztalnál a pálya szélén.

Mindenki üdvözletét tette a másiknak, és kezdődhetett a melegítés.

- Jól van, ennyi elég lesz – mondta Juliana, így abba hagytuk a nyújtást.

- Először is elvárom Tőletek, hogy a legjobb formátokat hozzátok – fordult felénk Gary. – Másodszor pedig köszönöm, hogy segítetek megtalálni a legjobb tagokat - mondta a szemünkbe nézve egy kedves mosollyal az arcán.

Erre nem számítottam. Gary nem szokott ilyen nyilvánvaló és felesleges dolgok miatt köszönetet mondani.

- Akkor kezdődhet? – kérdezte az edzőnk, amire a főnök bólintott egyet, és elindultak az előtérbe, hogy elmagyarázzák a jelentkezőknek, hogy is mennek a dolgok.

- Valami baj van? – kérdezte tőlem Emilia, amikor kettesben maradtunk.

- Nincs semmi – ráztam meg a fejem, de ebben magam sem voltam biztos.

- Ámbar, elmondhatod. Barátnők vagyunk.

Ezen még így el sem gondolkoztam.

Emilia tényleg a barátnőjének tart engem?

Én mindig csak egy szövetségest láttam benne, akivel céljaink egyeznek, és hasonlóan gondolkozunk.

Az érzéseim újra utat törtek maguknak és úgy döntöttem, hogy Emiliában megbízhatok.

- Az utóbbi időben össze vagyok zavarodva.

- Látom rajtad. Ezzel a felszolgáló sráccal sem tudod, hogy mi legyen. Valamelyik nap is annyira szikrázott köztetek a levegő, már azt hittem megcsókolod, de aztán rácsaptad az ajtót. Természetesen csak képletesen. - Felnevetett a saját viccén.

- Azt hittem nem láttad.

Kicsit megijedtem. Ha ő látta, akkor más is, ha pedig más is, akkor bajban vagyok. Nem szeretném, ha az emberek tudnák, hogy mit érzek Vele kapcsolatban.

- Ez egy nyilvános hely – mondta gunyorosan. - Egyébként mi a bajod a sráccal? Lehet, hogy a Loosers tagja, de attól még egész helyes, és be kell valljam, hogy korizni is tud.

Nem gondoltam volna, hogy Emilia így vélekedik róla.

- Ő is elhagyott.

- Jaj Ámbar! Még mindig a nénikéd, vagy keresztanyád, vagy mit tudom én milyen rokonod miatt vagy ennyire kiakadva? Örülj neki, hogy már nem dirigál Neked. Az a nő borzasztó volt.

- Nem is ismered – háborodtam fel.

- Egy versenyedet sem nézte meg. Elvárta Tőled, hogy úgy viselkedj, mint aki tökéletes, annak ellenére, hogy ő egy szalmaszálat nem tett keresztbe ennek érdekében.

- Várjunk! Te ezt honnan tudod?

- Nem most jöttem le a falvédőről – mondta egy kaján mosollyal az arcán. – Szeretem a szüleimet, de néha annyira örülnék, ha több szabadságot adnának nekem, és nem lógnának mindig a nyakamon. Hisz láttad őket a Rodafesten. Konkrétan megalapították az Emilia fanklubot. Borzasztóak – horkantotta.

Elmosolyodtam.

- Téged legalább szeretnek.

- Igen, ez igaz. De itt nem arról van szó, hogy Téged nem szeretne senki, hanem arról, hogy Te nem hagyod, hogy szeressenek.