Váratlan minden - Chris Evans ff.

~𝚘𝚗𝚎~

A kádban ülve a fejemet a hideg csempének nyomtam, reménykedve abban, hogy a fájdalom elmúlik. Egyik markomban a whiskeys üveg nyakát szorítottam, míg a másik kezemben az eljegyzési gyűrűmet forgattam. Ahogy észrevettem, hogy az alapból világos bőrömön látszódott hűségem jelének a nyoma, annyira elkeseredtem, hogy újra meghúztam az alkoholos üveget. A torkomon lassan csorgott le a nedű, fintorogtam az ízétől, de ez sem tántorított el attól, hogy újra és újra igyak belőle. 
A ceruzaszoknyám feszült  kicsit husis combjaimon, a harisnya elszakadt a térdem fölött, fehér blúzomat leittam és a felső hat gombot teljesen kigomboltam, valamilyen – ittas – oknál fogva, megvillantva csipkés melltartómat. A zakóm valahol a fürdő padlóján hempergett a magassarkú cipőimmel egyetemben. Én pedig lelkileg a poklok poklát éltem át, testileg részegen bennragadtam a kádban. 
Újra meghúztam az üveget.
Felejteni akartam, gyógyulni és továbblépni, de egyszerre visszakapni a normális életemet. 
Mondd meg Istenem, miért vagyok még életben? Több lehetőségem is volt, hogy meghaljak, miért nem végeztél velem?
Mintha valami felsőbb erő megérezte volna ezeket a negatív gondolatokat és legjobb barátom személyében konkrét berúgta a lakásom ajtaját. 
– LIA! – kiáltotta mély hangján Chris. Nem szóltam egy szót sem, inkább a bánat tengerében fürödve sajnáltattam magam nem törődve a legjobb barátommal, aki megtalálta a fürdőszoba bezárt ajtaját. Próbálta kinyitni, de amikor rájött, hogy belülről zártam be, sóhajtott egy hatalmasat és az ajtóra csapott. – Remélem semmit sem művelsz magaddal amiatt az idióta miatt!
– Most hagyjál – kértem rekedt hangon és újra meghúztam az üveget. Ahogy marta a torkomat, egy könny gördült le az arcomon, majd még egy, aztán megállás nélkül potyogtak. A kezemet a számra tapasztottam, hogy Chris még egy hangfoszlányt se halljon meg a szánalmas bőgésemből. 
– Tudod elég ideje vagyok a legjobb barátod ahhoz, hogy bűntudat nélkül betörjem az ajtódat és a falhoz vágjam a piádat. 
Semmi választ nem adtam. Vártam, hogy elmenjen, de nem tette. Ott állt az ajtó előtt, újra és újra megrángatta a kilincset, hátha valami csoda folytán kinyílik az ajtó. Csak egy sóhajtást hallatott, majd az orra alatt eldörmögött egy mondatot. 
– Ezt holnap még megbánom. – Hátrált egy apró lépést, majd berúgta az ajtót. A fa darab erőteljesen csapódott a fürdőszoba falának, összetörve egy-két csempét és megsértve a falat. Ijedten összerándultam, majd megláttam Christ, aki gyorsan végigmérte a helyzetet. A szeme egy pillanatra megakadt hiányos öltözékemen, majd könnyes arcomra pillantott. Az arca megrándult egy pillanatra, az orrlyukai kitágultak a dühtől, ujjait ökölbe szorította, ha nem ismerném egyenesen félnék tőle. Általában barátságos arca és jelleme most semmit sem számított. Valaki megbántotta a legjobb barátját, akkor még a gravitáció is bekaphatja. Chris képes volt értem verekedni, átrepülni a fél országot, hajnali kettőkor beállítani jégkrémmel, fogni a hajamat, miközben a vécé fölé görnyedve kiadtam magamból mindent... Olyan régóta volt már a legjobb barátom, hogy azt sem tudom az előtt, hogy tudtam nélküle élni. 
Láttam rajta, hogy addig nem mert a közelembe kerülni, ameddig le nem nyugszik. Kellett neki pár perc, míg eljutott arra a pontra, hogy leüljön a kád mellé és kivegye az üveget a kezemből. Gyengéden megfogta a kezemet, hüvelykujjával apró köröket rajzolt rá és... igazából ennyi. Csendben voltunk, olyan csendben, hogy a lélegzetvételünk ordításnak számított. Semmi sem számított, csak az, hogy a kezemet fogja és itt van. Ő várt, kitartott és ott maradt mellettem. Rám nézett, és akkor összetörtem. Újabb zokogás tört fel a torkomból, megállíthatatlanul és fájdalmasan. Chris felemelkedett annyira a földről, hogy magához szorítson. Hosszú ujjaival beletúrt a szőke káoszba, amit hajnak mertem nevezni, mély hangjával lassan suttogott.
– Nincs semmi baj, minden rendben van – mondta újra és újra, de képtelen voltam most hinni neki. Túlságosan fájt. 
Nem tudom mennyi ideig voltunk ott, de azt tudom, hogy egy idő után Chris felkapott és a hálószobába vitt. Szipogva aludtam el az ölében, úgy markoltam a pulcsiját, mintha az életem múlna rajta. 

Másnap reggel Chris kölnijének az illatfelhőjére ébredtem, de a legjobb barátom nem volt mellettem. A takaró, amivel betakart és a párna, amire mindketten hajtottuk a fejünket, beszívta samponjának és kölnijének kellemes elegyét. Vettem egy mély levegőt és lassan felültem. A szoba üres volt, az ablakon besütött a napnak első fényei. Olyan volt akár egy gyenge, halovány fátyol, amit ráterítettek a hideg, üres szobára. Talán tényleg csak a nap tette széppé ezt a lakást... És a házasságomat.
Juliannel két és fél évvel ezelőtt házasodtunk össze. Megannyi tervünk és álmunk volt, köztük a család. De rá kellett ébrednem, hogy ezek a fiatalság illúziói voltak. Huszonhét éves vagyok, elvált és a gyermeket, akit annyira vártam hetekkel ezelőtt, elvetéltem abban a pillanatban, hogy megtudtam Julian hűtlenségét. Próbáltam megoldani a házasságunkat, reménykedtem benne, hogy ez nem a vég kettőnk számára, de aztán ő mondta ki azt a fojtogató három szót: El akarok válni. Pontosítva, leírta, mivel nem volt mersze szemtől szembe elmondani az igazságot. Elhagyott egy húsz éves fruskáért, aki nem tudja fizetni az egyetemet, így azt gondolva, hogy kifogta Boston egyik leggazdagabb pasiját jól pofára fog esni, mivel annak a férfinak a felesége a sikeres, és egy szerződésnek köszönhetően egy centje sem marad, csak ezt a férjem még nem tudja. Viszont nyomorultul nézek ki és tízszer rosszabbul érzem magam, így sosem jó a bosszú.
Chris egy halk kopogás követően bejött a hálószobába. Csendben letérdelt elém és megérintette a térdemet. 
– Hogy vagy? – kérdezte lágyan.
– Erre te is tudod a választ – suttogtam.
– Nem tetszik a válasz – mondta egy szomorú mosollyal, majd leült mellém. Óvatosan átölelt és újra magához húzott. Nem ellenkeztem, csupán befogadtam a testéből áramló hőt, ami egy pillanatra megszűntette minden fájdalmamat. – Minden rendbe jön, Lia.
– Tudom, de az nem most lesz, Chris – zokogtam. – Te is tudod, hogy mit tett, hogy mi történt és ez annyira fáj.
– Az a rohadék nem érdemli meg a könnyeidet... – mondta szomorúan én pedig úgy kapaszkodtam belé mint egy mentőmellénybe a nyílt vízen. – Tudod mit, ez a környezet nem tesz jót neked és most szükséged van egy kis változtatásra – szólalt meg egy kis gondolkodás után. Értetlenül pillantottam rá.
– Azért még nem kell a pszichiátriára mennem – temettem az arcomat a vállába.
– Nem – mondta egy apró mosollyal. – Költözz hozzám, addig maradhatsz nálam, amennyi ideig csak akarsz, onnan is tudod intézni a dolgaidat.
– Biztos vagy te ebben? – kérdeztem. – Hirtelen egy nő az életedben?
– Te már jó ideje az életemben vagy egy és nem egyszer aludtál nálam, és ne feledkezzünk meg arról, hogy a legjobb barátom vagy! 
– Köszönöm, Chris – mondtam pár könnycseppet elmorzsolva.
– Örömmel, Lia – puszilt bele a hajamba.
Így kezdődött az egész. Chris és én ideiglenesen összeköltöztünk a Bostoni otthonában, Dodgerrel együtt, aki az én kis szeretetgombócom. De valahogy másfelé haladt ez a kapcsolat mint szerettük volna.