Elemek akadémiája 2. - Nincs visszaút [2020] ~ [A FRISSÍTÉS SZÜNETEL]

Tizedik fejezet - 1. rész

Még sötét volt, amikor hétfő hajnalban visszaindultunk az egyetemre. Sajgó szívvel figyeltem a visszapillantó tükörben az árnyékok közé vesző, egyre zsugorodó rönkházat. Amikor a fák már teljesen eltakarták a szemünk elől és körülöttünk nem maradt semmi, csak a sötét, áthatolhatatlannak tűnő rengeteg, a szemem sarkából Alexeire pillantottam.

Vonzó állkapcsa megfeszült, homlokán ráncok ültek. Két szívdobbanással később észrevette, hogy figyelem, és vonásai ellágyultak, a szemében gyengédség ült, mielőtt visszafordult a fényszórók megvilágította fehér úthoz.

A következő pillanatban meleget éreztem a térdemen, és még épp láttam, ahogy Alexei megszorítja a lábamat, majd visszahúzza a kezét. Képtelen voltam visszafojtani az ajkamra kúszó mosolyt.

– Gyakrabban kellene ezt csinálnunk – jegyeztem meg halkan.

A hétvége álomszerű, csókok pöttyözte ködbe burkolózott. A környék gyönyörűnek bizonyult a hosszú séták során, és mindig örömmel tértem vissza a kellemes faházba, ahol a tűz és Alexei megmelengette csontig fagyott tagjaimat.

– Mit? – kérdezte Alexei anélkül, hogy rám nézett volna.

Kifordultunk a széles, tökéletes üres betonútra. Innen fentről jól látszott, hogy szürke kígyóként kanyarog a vidéken, el-elbújt a fenyőfák között, majd ismét előbukkant.

– Ezt az egészet – intettem hátrafelé, a rönkház irányába. Alexei nem felelt, mintha azt várta volna, hogy bővebben kifejtem, úgyhogy hozzátettem: – Jó volt egy kicsit kiszakadni a mindennapokból.

Alexei felvonta a szemöldökét.

– Ezt úgy mondod, mintha olyan unalmasak lennének a mindennapjaid.

Halkan felnevettem.

– Pont az ellenkezője. Talán túlságosan is mozgalmasak. – Felsóhajtottam, és kisöpörtem az arcomba hulló tincseimet. – Jó volt veled lenni.

Alexei erre megint a térdemre tette a kezét, de még mielőtt elhúzhatta volna, gyorsan összefontam az ujjainkat, és megszorítottam.

– Köszönöm – suttogtam, mielőtt elengedtem volna.

Alexei csak bólintott.

Összerezzentem, ahogy csörgés hasította ketté a motor és a jeges betonon súrlódó gumik egyenletes, halk zaját.

Alexei a kocsi kijelzőjére pillantott, én pedig követtem a pillantását. Hiába telt el egy fél év, még mindig csak tanulgattam a cirill betűket, de még épp sikerült kisilabizálnom a nevet, mielőtt Alexei kinyomta a hívást, és szemét az útról épp egy pillanatra levéve átállított valamit a telefonján.

Наташа.

Natasha.

Elhűlt a vér az ereimben. A harag és a féltékenység jeges tűzként izzott a bensőmben.

– Mit akar tőled már megint? – kérdeztem fogcsikorgatva.

– Fogalmam sincs – vágta rá Alexei. Összehúzott szemöldökkel fordultam felé, mire hozzátette: – És nem is érdekel.

Egy pillanatra lehunytam a szememet.

– Nem szeretem, hogy folyton ott van körülötted.

Alexei sokat sejtető pillantást lövellt felém a szeme sarkából.

Gyűlölöm, hogy folyamatosan utánad koslat, csendültek a fülembe azonnal a korábbi szavai.

Összefontam a karomat.