Papírra vetett elmebajok

Séta a sötétben

Lassú, kiegyensúlyozott léptekkel indultam haza. A holdfény nem volt elég erős ahhoz, hogy jól lássak, de nem zavart, addigra már megszoktam, hogy sötétben járok haza, az út a fejemben tökéletesen kirajzolódott.

Ahogy elsétáltam a házak mellett, mindegyikre vetettem egy-egy pillantást. Éjjel még a legegyszerűbb házban is talál az ember valami nem odaillőt. Egy árnyékot az egyiknél, elsuhanó alakot a másiknál, furcsa zajokat a harmadiknál. Napközben ugyanez az út természetesebbnek érződne, minden mozgáshoz, hanghoz vagy puszta jelenléthez társul valami nyilvánvaló ok. Sötétben azonban a fantázia lép előtérbe, olykor teljesen elnyomva a racionalitást.

Nagyjából az utca felénél van egy letérő jobbra, ami egyenesen a temetőhöz vezet. Az utca azon szakaszát kedvelem a legkevésbé. Általánosan nem hiszek a túlvilágban, se semmi ilyesmi spirituális jelenségben, de ez az utcarész akkor is hátborzongató. Könnyen lehet látni a sok sírt, néha a gyertyák pislákoló fényét. Azokon a napokon különösen nyugtalanító volt a temető. A parton megtalált fiú sírja noha elég távol volt a bejárattól, annyi gyertyát gyújtottak rajta, hogy még az utcából is látható volt a fényessége.

Népszerű fiú volt, sokan ismerték, a megnyerő énje miatt sok barátot tudhatott magának. Ezért is volt olyan sokkoló a halála. A környéken úgy tűnt, egy időre megállt a mindennapi élet a halálát követően. A temetésén is sok ember volt jelen. A rengeteg égő gyertya a sírján ugyancsak a néhai közkedveltségét bizonyítja. Aki csak meglátta azt a sírkövet az egymáshoz túl közeli dátumokkal, melyeket mesteri pontossággal faragtak rá, azonnal borsódzni kezdett a háta tőle.

Amikor egy pillantást vetettem a temető irányába, azonnal nyugtalanná váltam. Olyan érzésem támadt, mintha valaki visszanézne. Nem tudom, miért tettem, amit tettem, de ott és akkor úgy éreztem, muszáj jobbra fordulnom, tehát így is tettem. Minél közelebb kerültem a temetőhöz, annál jobban rettegtem, de képtelen voltam megállni. Elértem a kapuhoz, majd beléptem. Nem tudtam, hogy hová megyek, csak mentem előre.

Nem sétáltam túl sok ideje a sötétben a sírok között, amikor megláttam egy alakot. Egy férfi volt az, külseje azonban vészjóslónak tűnt a Hold gyenge fényében. Testét, mintha már elkezdte volna enni a halál. Szemei talán könnyekbe lábadtak, de nem tudhatom biztosra, mert amint megtörtént a szemkontaktus, ő semmivé vált.

Furcsa módon addigra elmúlt minden félelmem, miközben még mindig csak mentem tovább.

Megláttam egy másik alakot is. Egy lányt, aki a húszas évei elején járhatott. Közelebb értem, s láttam, hogy ő sem néz ki jobban az előző alaknál. Sírt. Aztán tőle nem messze megláttam még egy lányt, kinek tekintete ugyanolyan keseredett volt, de ő nem sírt, inkább mosolyra nyúlt az arca. Ismerősnek tűnt, de képtelen voltam őt bárkivel azonosítani.

Csak mentem és mentem. Elhagytam őket, ám, ahogy távolabb értem, egyre több alakot vettem észre, akik mind csak bámultak. Mire végre rájöttem, hogy mit is csinálok itt, már rengeteg emberrel összefutottam, mindegyikük a saját sírja közelében állt és bámult némán.

Végül megálltam. A temető közepén járhattam már akkor. A sír, ami előtt álltam, tele volt gyertyákkal, és virágcsokrokkal. A fiúé volt. Az utolsó halotté. Az enyém.

A könnyeim kicsordultak. Most már mindent értettem.