Újrajátszott múlt

Negyvenhetedik fejezet

Azt mondta, titokban akarja. Azt is mondta, hogy Dani miatt. És én elfogadtam, mert jobb volt, mint távol lenni tőle. Na, de erre... Erre hogyan készülhettem volna fel?

– Mert... – nyúlt a kezemért, aztán egy egyszerű rántó mozdulattal magához vont.

Mi a szösz?

A testem teljesen lezsibbadt, ahogy a derekamnál fogva foglyul ejtett.
– Nem szeretem, ha fogdossák azt, aki hozzám tartozik.
Úgy festettünk az udvar közepén, mint egy csapat partra vetett hal. Mindenki tátott szájjal bámult Gáborra, még én is.

Hozzá tartozom...

– Tudtam, bassza meg, hogy kamuztok! – mordult fel Marci.
A hangjában olyan harag csapott arcul, hogy még a mellkasom is belesajdult.
– Nem minta lenne közöd ehhez – vágott vissza Gábor, miközben a hüvelykje apró nyugtató kört írt le a rövid kabátom derekánál.
– Pfh! – fújtatott Marci. – Rávetted Emmát, hogy hazudjon nekünk.
– Nem tudtam, hogy bejelentési kötelességünk van felétek, ha valami alakul köztünk – kelt vitába, miközben én félve Danira lestem.
Úgy kémlelte a földet, mintha ott találna válaszokat, hogy miért történik mindez. Ettől pedig összeszorult a mellkasom, hát még a felismeréstől, hogy mekkora fájdalmat okozhatunk akaratunk ellenére neki. De ezen, amit egymás iránt érzünk, az sem változtatna semmit, ha miatta maradunk csak barátok, vagy ha tovább marad titokban ez az egész. Akkor is kiderülne előbb-utóbb, és ugyanannyira szarul esne neki.

És teljesen logikusan értettem is, és tudtam, hogy boldognak kéne most éreznem magam, de Dani szomorú vonásai megkeserítették az egészet, így továbbsiklott a tekintetem Barbira, aki oldalra döntött fejjel méricskélt minket. Sem boldognak, sem dühösnek nem tűnt. Inkább nem hitt a szemének.

Hát, én sem igazán.

Aztán Bencére néztem, aki erre elmosolyodott, majd kacsintott egyet.
– Nos... – szólalt meg, mint aki jól végezte dolgát. – Jó tudni, hogy Emmuci valakihez tartozik. Most viszont – hajolt meg színpadiasan – mennem kell megkeresnem az emlegetett hölgyeményt.
Kis híján felnevettem rajta, de Marci villámló tekintete lelohasztotta.
– Jobb is! – morgott Bence után, aki ezzel mit sem törődve megállt mellettem, és Gábor morgó hangját is leszarva halántékon puszilt.
– Ha van valami gebasz, hívj! – biccentett a három barátom felé, akik azt hiszem, most döntöttek a sorsomról.
Rossz érzés gyűlt a mellkasomban.

Tényleg elveszíthetem őket a boldogságomért?

Lenyeltem a keserű gombócot, ami eddig eltorlaszolta a gégém, aztán egy leheletnyit elhúzódtam a mellettem álló fiútól.
– Nincs okotok haragudni ránk – krákogtam, mint akinek baj van a hangszálával.
– Szerintem meg van – mordult rám Barbi, ami miatt úgy éreztem magam, mintha pofon vágtak volna. Még az arcom is felforrósodott, mint egy ütés nyomán. – Mióta megy ez így? Miért nem beszéltél róla?
A hangjában csalódottság csendült, miközben végigsiklott a tekintete kettőnkön.
– Mert...
Ekkor Dani felnézett, majd Barbihoz fordult.
– Ne baszogassátok őt! – motyogta, majd a szemembe nézett, és úgy éreztem, elhagy minden erőm.
– Dani! – léptem előre, azonban hátat fordított nekem és útnak indult a terem felé, ám alig tette meg a fele utat, amikor Magdiba ütközött.

A lány rémülten lesett fel rá, majd meglepetésemre végigsimított a karján, és abban a pillanatban tudtam... Egyszerűen éreztem, hogy ők összetartoznak.

– Azt hittem, mindent megosztasz velem – vágott belém újra Barbi sértett hangja, mire ráerőltettem nagy nehezen a szemem.
– Így is van – nyögtem, majd a felismerés miatti sokk újra a beszélgető párosra űzte a pillantásom.
Hallottam, ahogy felmordul Marci és magával viszi őt, de az agyam teljesen mással foglalkozott.