little talks

8. - óriáska

Ma délután két óra

Nehogy elfelejts

A megbeszélt helyen

Ha nem kapod, írsz nekem

okéokéoké

ne aggódj

ennyire nem vagyok hülye

meg persze gps-em is van

megkapom

Ha mégsem, mindenképp írj

Nem akarom, hogy elvessz a városban

jézus, marco, nyugi

nem lesz baj

leo visz el oda, kocsival, csak megkapja

egész életében itt élt

Oké

Akkor meglesz

Egy picit nyugodtabb hely, nem igazán szeretem a tömegeket

marcus

Igen?

nyugodj le

nem lesz baj

Igazából Suzie-t is majd' megette a kíváncsiság és idegesség kombinációja. Nem tudta, mire számítson. Elvégre mégiscsak egy herceggel találkozik. Ő, egy amerikai, aki eddig még azt se tudta, Dániában van királyi család.

Minimum negyedjére öltözött át, mikor Eric rászólt, hogy csillapodjon. Ezután még annyira sem bírt magával, körbe-körbe sétált a házban és folyamatosan az óráját csekkolgatta.

– Leo, mennyi idő kell odáig? – kérdezte meg újra a fiút. A készülődés kezdete óta csak a tizedik alkalommal minimum.

– Elég egy tizenöt perc, még akkor is, ha nagy a forgalom – felelte Leo oda sem nézve. Erickel játszodtak és kezdték figyelmen kívül hagyni az ideges Sue-t. Megunták folyton nyugtatni, mivel maximum két percig tartott az az állapot, majd megint jöttek a folytonos aggodalmas kérdései.

Fél kettőkor volt az a pont, amikor nagyon házon kívül akarták tudni Suzie-t, így végre autóba ültek.

– Vigyázz magadra, ha baj van, írj nyugodtan – búcsúzkodott Eric. Sue folyamatosan bólogatott, majd adott egy puszit a bátyjának és beült az autóba. Leo is követte a példáját, még utoljára megkérdezte a címet, majd elindultak.

– Borzasztóan izgulok – ropogtatta Sue az ujjait.

– Azt látom – nevetett Leo. – De szerintem nincs amiért. Ha mégse sül el jól ez, hívsz és érted jövök.

– Köszönöm – mosolygott rá hálásan Sue.

Az út maradék része csendben, egy árva szó nélkül telt. Sue túl ideges volt a csevegéshez, Leo pedig nem erőltette. Nem látta értelmét.

Ahogy megérkeztek az úticélhoz, Sue egy puszit nyomott Leo arcára hála gyanánt, majd azonnal kipattant az autóból. Hosszan integetett az autó után, majd előkotorta a táskájából a telefonját.

én itt vagyok

te hol?

Két perc és én is ott vagyok.

Sue-ba megint visszatért a feszültség és nem tudott mit kezdeni magával. Marcus egy kávézóhoz kérte a találkozót, ezt az épületet vette szemügyre. Nem sokáig kötötte le a figyelmét, azonnal más látnivaló után kutatott, közben pedig másodpercenként pillantgatott le a telefonjára megtudni az időt.

Egy magas, barna hajú fiú sietős léptekkel elment mellette, majd pontosan a kávézó bejárata előtt megállt. Kifújta magát, majd a zsebéből elővette a telefonját. Sue érdeklődve figyelte, hogy mit csinál. Bár lefoglalta a gondolatait egy kis ideig, amíg nem érkezett meg Marcus.

Forgalmas volt az utca, rengeteg biciklis és gyalogos járkált, eleven és élettel teli hely volt.

A fiú fürge ujjakkal írt egy SMS-t - legalábbis a mozgásból ez volt kivehető -, majd ahogy elküldte, körbenézett. Ebben a pillanatban felvillant Sue képernyője is, miszerint üzenete érkezett.

Oké, és most merre vagy? Én itt várok.

Sue felnevetett. Pontosan az általa várt embert figyelte. Elindult a fiú felé.

– Marcus? – kérdezett rá a biztonság kedvéért. A fiú - Marcus - felkapta a fejét. – Sue.

– Annie!

– Te jó ég, mekkora vagy te? – képedt el Sue.

– Hát látod – tárta szét a karjait Marcus nevetve. Vigyorogva húzta magához Suzie-t egy ölelésért.

Úriember módjára kinyitotta az ajtót, beengedte Sue-t, majd csak utána ment be ő is. Marcus integetett a pultosnak és elvett két itallapot is, ahogy elindultak a lépcső felé, hogy felmenjenek a galériához.

– Sokat jársz ide? – érdeklődött Sue. Egy félreeső asztalra esett a választásuk, kényelmesen helyezkedtek el a nagy bőrfotelekben.

– Mondhatni – bólintott Marcus és lerakta a lány elé az itallapot. – Válassz nyugodtan akármit.

Sue-nak most volt ideje felmérni Marcus kinézetét. Nem kutakodott, pedig tuti kismillió képet tudott volna találni róla, de meghagyta mostanra, hogy meglepetés legyen.

Rettentő magas volt, ezt már kint meg tudta állapítani. Sokkal magasabb volt Sue-nál, pedig ő sem volt egy törpe. Középhosszú barna haja kissé kócosan meredezett a levegőbe a sapka miatt. Ő maga pedig egy egyszerű sötétkék pólóban volt, fekete farmerrel és vízálló dzsekivel, ami a szeszélyes időjárást tekintve nem volt meglepő.

Gondolkodva ráncolta a homlokát, ahogy az itallapot böngészte. Sue biztos volt benne, hogy már kívülről is fel tudná mondani, az izgatottság számlájára írta ezt a viselkedését.

– Oké, megvan, hogy mit iszok – csapta össze a kis könyvet. Mosollyal az arcán nézett rá Sue-ra, aki zavarában elkapta a tekintetét. Mivel rájött, hogy mennyire hülyén jött ki ez, kissé szégyenlősen nézett vissza Marcusra.

– Én nem tudom, annyi jó dolgot látok – vallotta be. – Te mit ajánlasz?

– Ez az epres nagyon finom, én is szeretem – véleményezte az italt, amire Suzie rárakta az ujját. – Ez nem valami, vagyis nekem nem igazán jött be. A fahéjas-karamellás is jó. A citrusos is finom, de én mégis a mandulás habosat mondanám a legjobbnak.

– Oké – bólintott rá Sue és hátradőlt a fotelben. – Akkor legyen az.

– Megértettelek.

– Annyira izgultam – temette Sue az arcát a tenyerébe és nevetett. Marcus érdeklődve nézte. – Nagyon nem ilyen vagyok, csak most találkoztunk először és totálisan szégyenlős vagyok még.

– Valahogy éreztem, hogy nem ilyen vagy – nevetett Marcus is. – Sokkal felszabadultabb hangvételben voltak az üzeneteid, ha nem tudnám, hogy mindkét ember te vagy, azt mondanám, hogy ez két különböző személy.

– Köszi.

– Ez csak az igazság – vont vállat vigyorogva Marcus. Jól állt neki ez a mosoly. Tetszett Sue-nak.