Daphne

1. Prológus

Amikor a családdal úgy döntöttünk, hogy külön folytatom az életemet kicsit csalódottnak éreztem magam, hogy egyáltalán nem akarnak visszatartani. Meg is értem, hiszen a nevelőanyámmal való kapcsolatom nem volt felhőtlen, és nem is akarok közé, és apám közé állni, hiszen apa jelent mindent számomra. Végülis nem járok rosszul, hiszen megbeszéltük, ameddig nem találok munkát Edinburghban, finanszírozzák a lakhatásom. Nem szeretnék sokáig a nyakukon ülni, megteszek mindent, hogy minél előbb munkát szerezzek és elszakadjak tőlük. Ma van az utolsó napom Bristolban, így ma nem csinálok semmit. Szeretnék egy kicsit kocsikázni a városban, és elbúcsúzni mindentől. Nem szeretnék gyakran ide visszajönni. Azt beszéltük apával, hogy karácsonykor több napra jövök, de ezen kívül csak akkor találkozom majd vele, ha meglátogat.

Az utolsó ebédet a családdal töltöttem, de miután befejeztem egyből a kocsikulcsért mentem, beszálltam az autóba és elhajtottam. Csak vezettem cél nélkül, gondolatok nélkül és végül ott kötöttem ki, mint mindig, amikor magányra volt szükségem. Bristol legeldugottabb helyén, amit nem hiszem, hogy sokan ismernek. Maximum olyan introvertált emberek, mint amilyen én is vagyok. Ezen a helyen van egy hatalmas öreg fa, ami körülbelül százéves, a lábánál egy öreg paddal, amin meglátszik, hogy eljárt felette az idő. A két hátsó támlájából már csak egy van meg, és az ülőlapja is korhadozik, de tökéletes arra, hogy megpihenjen az, aki erre jár. Jelen esetben én. Emlékszem, hogy akkor jöttem ide először, amikor anya meghalt. Nem tudtam senkihez sem fordulni, mert mindenki a saját bánatával volt elfoglalva. Nem vették észre, hogy mennyire fáj nekem is. Nem sírtam előttük. Nem tudtam, ezért ők azt gondolták, nekem nem is fáj, hogy anya itt hagyott. Pedig nagyon is fájt, de én voltam az az ember, aki mindenkiben tartotta a lelket, de nekem senki sem segített. A temetés utáni nap nagyival beszélgettünk, amikor hirtelen felháborodva számonkért, hogy miért nem ejtettem egy könnyet sem a szertartás alatt. Köpni, nyelni sem tudtam, amikor megéreztem a hangjában azt a rejtett haragot. Nem válaszoltam csak becsaptam magam mögött az ajtót, felkaptam az ajtó mellé támasztott gördeszkámat és elindultam. Ugyan úgy indultam el, ahogyan most is, Céltalanul. Akkor kötöttem ki először. Akkor sírtam úgy igazán először.

Most nem sírtam. Az emlékek elöntötték az agyam és végig pörgettem mindent, ami anya halála óta történt velem. Ennek már tíz éve, de még mindig fáj. Hiányzik, hogyha arra gondolok most együtt költözhetnénk el, ahogyan azt elterveztük, és nem egyedül kellene belevágnom az ismeretlenbe. De a sors ezt így akarta, ezért vállalom. Nem véletlenül történnek az események, így belevágok és meglátjuk mi sül ki belőle.

A gondolataimat hátra hagyva indultam el haza. Már sötétedett, ezért sietősre vettem a tempót. A mostoha nem szereti, ha későn érünk haza. Miután leparkoltam a ház előtt még vettem egy mély levegőt és úgy indultam be a házba. A lámpák már mindenhol le voltak kapcsolva, csak a tévék fényei világították be a szobákat. Gyorsan lezuhanyoztam és ágyba bújtam. Lecsuktam a szemem és abban a pillanatban magával ragadott az álom.