Büszkeség

Tizenhetedik: Pangender

A barátnőm már messziről integetett felém, de ahogy közelebb ért, egyre jobban összezavarodott, míg végül mire odaért hozzám, kételkedve szólalt meg.

-Tiffany...? - Na, pont ezért nem szeretek találkozni a régi, gyerekkori barátaimmal.

-Inkább Star - mosolyodtam el kínosan.

-Öhm, szóval... Már nem vagy lány? - érdeklődött oldalra döntött fejjel.

-Hát, így is mondhatjuk... Pangender vagyok, és voltam mindig is - sütöttem le a szememet kellemetlenül. Miért egyeztem bele ebbe a találkába?

Ja, megvan. Ő volt a gyerekkori szerelmem.

-Ó, izé... Az mit jelent? - kérdezi még az eddigieknél is összezavarodottabban. Jaj, ne. Nem akarom elmagyarázni, úgyis az lesz a vége, hogy továbbra is lánynak fog szólítani.

-Tehát nem tudom magam besorolni se lánynak, se fiúnak, úgy érzem, nem tartozok egyikhez sem - válaszoltam fáradt és teljesen beletörődött hangon.

-Á, azt hiszem, értem. Igazából én is valami hasonlót érzek, nem bináris vagyok - mosolygott rám.

Ez lehetséges...?

Végre valaki, aki nem kezd el kötekedni? Ráadásul ismert korábbról is? Aki megérti, min megyek keresztül? Aki együtt tud érezni, és nem csak próbál, eredménytelenül? Lehetek ekkora mázlista?

-Hú, tényleg? El sem hiszem, hogy ekkora mázlim van - sóhajtottam fel megkönnyebbülten.

Hoppá. Ezt nem akartam hangosan kimondani.

-Hé, semmi baj, nem kell ilyen riadt arcot vágnod. Én is örülök, hogy találkozhatok valakivel, aki egy cipőben jár velem - nyugtatott meg gyorsan.

-Ó... Akkor jó - fújtam ki a levegőt, amit észre sem vettem, hogy bent tarottam.

Tényleg nem futok össze minden sarkon egy nem lány, és nem férfi emberrel. Hogy őszinte legyek, élőben nem is láttam még valakit, aki hozzám hasonló. Már csak a tudattól, hogy nem vagyok egyedül ebben a városban a mindennapos problémáimmal, sokkal nagyobb biztonságban érzem magam, mint valaha. Van valaki itt, a közvetlen közelemben, aki ugyanazokkal a gondokkal, mondatokkal és beszólásokkal küzd meg, mint én. Ráadásul ez a valaki ismer. Persze nem azt az embert, aki most vagyok, hanem egy sokkal régebbi kiadásomat, aki legalább annyira volt idegesítő, mint kínos, és aki örülnék, ha soha nem lett volna a múltam része.

Na igen, a tinikorszakom nem volt életem azon korszaka, amire büszke vagyok.

Egy ribanc voltam, na. Mindenkire haragudtam, mintha a másokkal való kiabálás csillapította volna a bennem lüktető összezavarodottságot és kételkedést. Mindenkinek hátat fordítottam, mintha ez segített volna abban, hogy magamra találjak. Mindenkit eltaszítottam magamtól a csípős megjegyzéseimmel, mintha így könnyebben rájöttem volna, hogy mi vagyok. Felszínesen éltem, mintha ezzel a bennem ismétlődő kérdésekre gyorsabban kaphattam volna választ. Kirívóan öltözködtem, polgárpukkasztóan, mintha így jobban ment volna önmagam megértése. Nem így volt. Semelyik próbálkozásom nem segített, csak mindent rosszabbá tett, ellökte tőlem azokat, akik a kezüket nyújtották felém, amíg teljesen magamra számíthattam csak.

Senki nem volt mellettem. Senkinek nem hiányoztam volna, ha aznap elég mélyre vágom be a csuklómat.

-Hihetetlen, hogy valaki szeretne még velem találkozni úgy, hogy tinikoromból ismert meg - nevettem fel szégyenkezve, az emlékképek hatására még jobban utálva az akkori önmagam.

-Hé, ne hibáztasd magad! Mindenkinek az az időszaka a legrosszabb, csak a tiéd még nehezebb volt. Gondolom akkor értetted meg, hogy nem vagy lány. Szörnyen nehéz lehetett, és senkit sem engedtél magadhoz, mert nem akartál gyengének tűnni. Mindenki tudja, mi történt azelőtt, hogy kórházba kerültél... De szerintem nem véletlenül élted túl! Azért vagy életben, hogy azzá a fantasztikus emberré válhass, aki most vagy! - szorította meg a vállamat. Ezzel sikeresen kiszakított a nyomasztó emlékek közül.

-Talán igazad van... Nem is mondtad még, hogy mi a neved! - néztem rá.

-Ó, hogy az... A nevem Sam.

VÉGE