A korona árnyékában

A király és a koronája

Amikor herceg vagy, az emberek hajlamosak robotként tekinteni rád. Tökéletes vagy... de csak egy tárgy. Mindig nyugodt, mindig tudod mit kell tenni. Elfelejtik, hogy neked is vannak érzelmeid. Hogy attól még, hogy korona van a fejeden és palást nyugszik a válladon, te is ugyanolyan sérülékeny vagy. Ha darabokra hullik is az életed... te sosem, semmilyen körülmények között sem engedheted meg magadnak ezt a luxust. Jöjjön háború, szerelem, születés, halál, veszteség vagy győzelem... rád soha egyik sem hathat. Megingathatatlanul tovább kell menned.

Ezekkel a gondolatokkal próbált megbírkózni Ambrosius Felix herceg már napok óta. Minden éjszaka álmatlanul hagyta, mióta megtudta, hogy alig egy hónap és megkoronázzák. Bár apja és anyja még jó erőben volt, mégis előregondolkodtak és ott akartak lenni fiúk első lépéseinél, mint király, hogy segíthessék, felkarolhassál, ha a korona súlya túl nehéznek bizonyulna.

Ez a nap sem indult másképp, a fiú éberen várta, hogy a lakáj, Bobby, jöjjön és napi tehendőinek elvégzése megkezdődjön. Szeme alatt lemoshatatlan szürke karikákkal vizsgálta az ablakon át a kék eget, meztelen mellkasán a szőrszálak aranyosan csillogtak a Nap első sugarától. Kisfiúként reménykedett, hogy most, hogy szülei üzleti út miatt távol vannak, a jó öreg Bobby majd engedi tovább pihenni.

Hamarosan sietős léptek zaja csapta meg, ahogy azok irányába csörtetve egyre hangosabbá és hangosabbá váltak. El nem tudta képzelni, mi lehetett ilyen sürgős és már homlokát ráncolva éppen felült volna, mikor az ajtaján Bobby rontott be, és heves bocsánatkéréseket követően, amiért így rárontott, magához képest feltűnően hamar belekezdett mondandójába.
- Felség, nem is tudom hol kezdjem, ennek nem most kellett volna történnie és önnek nem így illene megtudnia de azért mégiscsak muszáj... muszáj, mert nagy a tét és nincs idő... most, igen, most azonnal cselekedni kell, nincs idő.... - A herceg türelmetlenül félbeszakította.
- Bobby, kérem! Ha annyira fontos, nyögje ki végre.

S a férfi, ha bár vonakodva, de egy percnyi csönd után végül rászánta magát a beszédre. Ambrose még nem is hallotta szavait, de az arcán tükröződő mély fájdalom láttán már most tudta, hogy baj van.
- Felség... a szüleit baleset érte. A repülőn, a pilóta, minden bizonnyal valamelyik ellenséges ország megbízottja, szándékosan a vízbe csapódott a járattal. Először azt hittük véletlen szerencsétlenség, de mivel a műszerek meg nem hibásodtak és turbulenciát sem érzékeltek, már majdnem biztosak vagyunk benne, hogy szándékosan rántotta a halálba önmagával együtt az ön szüleit is... Mélységesen sajnálom felség, tudom, hogy a fájdalom, amit most érez, szavakkal le nem írható... - Csak egy futó pillantást vetett a veszteségtől megnémult hercegre, majd azonnal lesütötte szemét. Ám nem állhatott meg, folytatnia kellett ott, ahol abbahagyta - Igyekszünk kideríteni, hogy ki lehetett a merénylet mögött, de sajnos ez időigényes feladat és nem hagyhatjuk, hogy addig felséged a palotában maradjon. Bárhol, rejtőzhetnek ellenségei...
- Akkor most mi lesz? Csak úgy elbújtatnak egy farmon, mint valami tehenészleányt? Bobby, kérem mondja, hogy ez csak egy rossz vicc... - A fiú a lakáj keserű tekintetét látva azonban azonnal tudta, hogy ez korántsem egy egyszerű tréfa. Nem volt menekvés: A szülei meghaltak és neki menekülnie kellett. Vére felforrt a dühtől, hogy gyávaként el kell futnia, de valahol legbelül tudta jól, hogy az ország jövője érdekében, hogy egy nap visszajöhessen, ez az egyetlen és helyes megoldás.

- Uram, ez a helyzet számomra is megrázó, de kérem, most jöjjön velem. Hultmanékhoz viszem, egy kisebb, de hűséges nemesi családhoz, akik szüleinek kezdettől fogva támogatói voltak. A legfontosabb tárgyait még ma elszállíttatom önhöz, de az első az, hogy most személyét biztonságban tudjuk.

A lakáj fejet hajtott, majd kinyitotta ura előtt az ajtót, hogy evvel is finoman jelezze, távozniuk kell.

Ambrose minden sejtjével tiltakozni akart a helyzet ellen. Toporzékolni, ordítani, mint egy kisfiú, a szülei után sírni, mint ahogy azt bármelyik másik 17 éves gyerek tette volna, ám itt a nyers tényekkel állították szembe. Az udvarra tekintve már látta a rá váró sötétített ablakú autót, és ha még szomjazott is volna egyéb részletekre, Bobby tekintete többet mondott minden szónál.

- Kérem. Ambrose. - hallatszódott halkan a szolga szájából, és a fiú, bár magát is olyan gyengének érezte, mint a férfi könyörgését, mégis elindult kifelé. Mielőtt átlépte volna a küszöböt, még egy utolsó pillantást vetett szobájára. Szeme a búcsú könnyétől volt fényes.