Amikor elmentél - Damiano David ff.

19. rész - Ó, Milánó!

   Egész éjszaka forgolódtam, jó esetben összesen két órát aludtam. Minden alkalommal, amikor fordultam egyet, rápillantottam a telefonomra. Titkon azt reméltem, Damiano veszi a fáradtságot és küld egy üzenetet, amiben megmagyarázza a történteket. Korábban minden nap beszéltünk, semmiségekről csevegtünk, de most úgy érzem, valahol teljesen félresiklott a kommunikáció. Átverve és kihasználva érzem magam, miközben ezer meg ezer kérdést teszek fel magamnak.
   Nem érdekel, mi lenne a véleménye a döntésemről. Nem érdekel, milyen arcot fog vágni, ha megtudja, hogy nem egyedül utazom el. Azt a tényt is a szőnyeg alá söpröm, hogy a saját döntésemben kételkedve nyomok a küldés gombra, amikor a hajnali üzenetre válaszolok. Ha az első találkozásunkkor valaki azt mondja nekem, hogy Ő lesz az, akivel meggondolatlanul beleugrom egy kalandba, hát biztosan kinevettem volna.

   Még sötét van, az utcán csak a közvilágítás ad némi fényt. Hosszan ásítok, miközben a bőröndöm fogantyújára támaszkodva várom a taxit. Arra sincs erőm, hogy átgondoljam, mindent kihúztam-e, lekapcsoltam-e az összes lámpát, és bezártam-e az ajtót. Az általános izgalom jelen pillanatban nem a szokásos "mi marad itt?" kérdésen alapul. Sokkal inkább a helyzeten és a férfin, aki ha minden jól megy, ott fog várni a repülőtéren.
   A szívem a torkomban dobog egész idő alatt, a fejemben kavarognak a gondolatok. Egyik pillanatban azt gondolom, ez egy nagyon rossz ötlet, a másikban pedig, hogy nem teszek ezzel semmi rosszat. Elvégre a beszélgetés és utazás nem egyenlő azzal, hogy titokban mással élek kapcsolatban. Továbbra sem fér a fejembe, hogy volt képes ezt megtenni velem, velünk. Sajnálom szegény lányt, aki még annyit sem tud, mint én.

   Az elsuhanó fényeket homályosan látom csak az autó ablakából. Többször is lehunyom a szemem, pár percre elbólintok, míg végül abbamarad a mozgás alattam. Ebben a pillanatban elfog a hányinger, és a nyelvem hegyén van, hogy forduljunk vissza. Aztán kinézek az ablakon, a bejárat előtt pedig ismerős arcot pillantok meg. Jacopo. Jacopo David, aki túlságosan is hasonlít az öccsére. Álmos tekintettel néz körbe, testsúlyát egyik lábáról a másikra helyezi. Fehér pulóverének kapucnija eltakarja a homlokát és árnyékot vet arcára, de így is tökéletesen kivehető a mimikája. Kételkedik, a telefonjára pillant. Érzem, hogy nem várathatom tovább.
   Kiszállok a taxiból, és minden magabiztosságomat elővéve odaintegetek neki. Egymásra mosolygunk, a jég pedig megtörik. Vonásai kisimulnak, az én gyomromban pedig feloldódik az ideg. Sporttáskáját a vállára vetve, hosszú léptekkel siet elém, hogy segítsen a bőröndömmel. Azt meg kell hagyni, az első találkozásunk alkalmával másnak tűnt, bár a figyelmem főleg a testvérére irányult. Most borostás, mintha magasabb is lenne. A szeme is sötétebbnek tűnik, de biztos csak a fények miatt.

   - Jó újra látni. Megölelhetlek? - mosolya kiszélesedik, közben szorosan két karja közé ölel. Az első pillanatban meglepődöm, de aztán belesóhajtok a mellkasába. Épp olyan jó illatot áraszt, mint Damiano. Talán a frissen mosott ruha, talán parfüm. Vagy csak egyszerűen a családjuk jellegzetessége ez a csoda?
   - Nem mondom, hogy izgulok, de azt sem, hogy nem. - Felnevetek, de egészen felszabadult vagyok a közelében. Most már egy cseppet sem érzem magam feszélyezve a helyzet miatt.
   - Őszintén? Azt hittem, csak álmodtam. Itt álltam úgy tíz perce, és végig az járt a fejemben, mekkora idióta vagyok. De szerencsére itt vagy. - Jacopo határozottabban és többet beszél az öccsénél, és ez tetszik.

   Szerintem egyikünk sem tudja, mire számíthat ettől a kirándulástól. Lehet, hogy az első napokban inkább visszafordul anélkül, hogy eljutnánk Párizsba. Lehet, hogy én fogok kisurranni az éjszaka közepén a hotelből. Aztán akár az is megeshet, hogy jól fogunk szórakozni, mert miért is ne? Ha már órákon át tudtunk csevegni, személyesen is működhet, főleg a szurkálódó barátnője nélkül.
   Egy cigaretta elszívását követően megkeressük a milánói kaput a sorok között, végigmegyünk a becsekkoláson, majd elfoglaljuk a helyünket a gépen. Minden alkalommal el tud varázsolni az elém táruló látvány, hisz az égbolt sosem egyforma. Lenyűgözve nézem a fények távolodó táncát, az egyre világosodó eget. Jacopo közelebb hajol, őt is érdekli a látvány, így már ketten figyeljük mindazt, ami a szemünk előtt elterül. Csendben beszélgetünk mindenről, ami csak eszünkbe jut. Az az egy óra, amit utazással töltünk, szinte elrepül.