𝙳𝚊𝚗𝚐𝚎𝚛𝚘𝚞𝚜 𝙻𝚘𝚟𝚎

2.fejezet

Másnap még aludtam volna tovább, de valakinek a hülye ébresztője felvisított. Ki nyitottam a szemem és körbe tekintettem mindenkin. Ann mellettem szenvedett a fülsüketítő hang miatt, rajtunk keresztbe Chris feküdt, a lábam alatt Steve, Adam pedig ugyan így Ann-nél.

-Kapcsold ki Chris! -ütöttem a hátára.

-Nem az enyém. Ez az Adamé! -rúgott bele az említett személybe.

-Bocs! -érte nyúlt és végre megszűnt azaz idegesítő hang. Már készültünk vissza aludni csak a drága Steve felugrott így hullámoztunk egyet, amit Chris szenvedett el a legjobban.

-Megörültél haver? -nézet fel rá az említett személy.

-Ne haragudj! -mondta és a szekrényem elé lépett és ki vette a saját ruháit. Igen vannak itt ruhái, de nem csak neki. Mindegyikünknél van egy kevés adag pont ilyen eshetőségekre, ha egy helyen kötünk ki másnap és nincs időnk haza szaladni át öltözni. Steve példáját követve én is nagy nehezen kiszálltam az ágyból és bementem a fürdőbe utána.

-Ugye nem baj, ha én is jövök? -kérdeztem résre nyitva az ajtót.

-Nem. Gyerre! -be nyitottam és háttal álltunk meg egy másnak és már öltöztünk is. Mások ilyenkor már ítélkeznek, de már mi ehhez vagyunk hozzá szokva. Egyikünk sem szokta ilyenkor lesni a másikat meg nem beszélve róla, hogy a medencés bulikon, amit nálunk szoktunk megtartani nem fürdő ruhába ugrunk bele, hanem fehérneműbe. Ezt már 5.-kes korunk óta csináljuk így senkinek sem fura úgy látni a másikat.

Ahogy végeztünk mi ketten lementünk reggelit csinálni a többieknek. Nem sokkal, ahogy végeztünk már le is értek és helyett foglaltunk az asztalnál.

-Ti, hogy hogy nem vagytok másnaposak? -fogta a fejét Ann.

-Én rohadtul az vagyok. Csak nem hagyom el magam! -támasztottam meg a fejemet miközben ettem.

-Egyetértek! -veregetett hátba Chris.

Ahogy befejeztük el is pakoltunk magunk után aztán irány a suli vagy is khm... a park. A dolgunk végeztével el is indultunk tesire, amiből kettő lesz egymás után. Gondolhatjátok mennyire izgi lesz másnaposan. Át öltözve léptünk be az ajtón persze látványosan, mivel Chris nem tudott várni még én beérek. Minek is az? Így egymásnak ütköztünk meg persze a fejünk is.

-Várhattál volna! -estünk egymásnak közben mind a ketten fogtuk a fejünket.

-Még, hogy én? -szintén egyszerre mondtuk és közben magunkra mutattunk.

-Hol van a „férfias" udvariaság?

-Másnaposan nem létezik olyan! -kikerült és rá is vetette magát a matracok tetejére. Követtem a példáját és mellé ugrottam fel. Adamék is követték a példánkat. Már majd nem elaludtam, amikor sípszó haladszót előttünk. Mind az öten egyszerre ültünk fel, ami hiba volt mert megszédültünk vagy is én biztos.

-Úgy fest tegnap valakik túlzásba estek? -mosolyodót el halványan.

-Nem is kicsit tanár úr! -mászót le mellettem Chris és lesegített. Mindenki a tanár köré gyűlt mi meg szokásunkhoz híven hátul álltunk.

-Mivel ma kezdi meg a nyugdíjas éveit Mr. Rogers így most már csak én leszek magukkal és akkor ma elkezdenénk a feladatokat és mára azt terveztem, hogy mivel frissek és kialudtak! -itt ránk nézett. -Ki megyünk suli kört futni! -ez most komoly? Tudtam, hogy otthon kellett volna maradnom.

Felálltunk a képzeletbeli vonal mögé és vártuk a sípszót. Chris mellém állt és ördögien felém mosolygott.

-Másnaposan is meg van a verseny szellemed?

-Még szép! -hajoltam közelebb hozzá.

-Akkor győzőn a legjobb! -fogtunk kezet.

-Na, ennek már megint nem lesz jó vége! -sóhajtott fel mögöttünk Ann.

Ahogy megtörtént a sípszó mindenki el kezdett futni. Szerencsére egy kört kellett így nagyon lökdöstük egymást Chris-sel. Már egy kis utcán futottunk, mikor meglöktem így telibe le fejelt egy oszlopot.

-Így játszunk? -kiabált utánam.

-Mikor játszottunk mi sport szerűen? -fordultam felé és hátra felé kocogtam.

-Végül is igazad van! -fel pattant a földről és már jött utánam.

Én tartottam a helyemet elől. Igaz, hogy a többiek már rég beértek kivétel Adamék. Hamarabb fordultam be a sarkon és már elkönyveltem magamba, hogy én győztem, de Chris beért és hátulról át karolta a derekamat és a közeli bokorba belökött így nem nehéz kitalálni ki lett kettőnk közül a győztes.

-Ezt az oszlopért! -sétált elém.

-Kapd. be! -mondtam lassan.

-Azt majd neked kell lassan! -mosolyodót el perverzen. Csak megforgattam a szememet és ellöktem a lábammal.

-Még nem él a fogadalmunk! -húzott ki a bokorból.

-Év végén már igen! -nevetett fel.

A fogadalom csak annyi lenne, hogy mivel lassan egyetemre megyünk így megbeszéltük, ha addig egyikünknek sem lesz barátja vagy barátnője, akkor a nyár elején lefekszünk egymással, hogy ne legyünk gázzak az egyetemen, hogy még szüzek vagyunk. Igaz van még egy évünk, de jobb túl esni rajta minél hamarabb. A sereg hajtok is beértek és már indulni akartam vissza az öltözőbe inni, de egy kéz megállásra kényszerített.

-Maga marad! -nézett le rám Mr. Ricciardo.

-Mi...Miért? -néztem rá értetlenül.

-Lehet, hogy Mr. Rogerst nem zavarta a csúnya beszéd, de engem igen így még egy kör futás! -tátott szájjal néztem rá. Mire feleszméltem a ledöbbenésemből idegesen haraptam bele a számba, amit egy hatalmas nyeléssel díjazod. Nem tudtam vele sokáig foglalkozni, mert Christ ki szúrtam a szemem sarkából, hogy rajtam röhög.

-Akkor! -köszörülte meg a torkát. -Indulhat. A többiek meg mehetnek szünetre! -fordult feléjük. Idegesen kezdtem el újra a futást. A még mindig röhögő Chris mellett futottam el és megütöttem.

15 perc után értem vissza persze úgy, mint valami hulla. Folyt rólam a víz és a pólóm úgy festhetett, mint ha vízzel öntöttem volna le. Most bántam igazán, hogy fehér póló alá fekete melltartót vettem fel. Bár, amiben eljöttem, ahhoz meg ez megy szóval. Fáradtan támaszkodtam meg a térdeimen és reménykedtem benne, hogy nem köpőm fel a tüdömet.

-Ez most elég lassú kör volt! -lépett mellém egy mosollyal az arcán.

-Nem...Nem tudom...Hogy mondták-e...valaha magának azt, hogy...nem kedvelik, de...én egyenesen ki mondom...nem kedvelem magát! -egyenesettem fel.

-Még eddig nem! -ekkor a tekintette le vándorlót a pólómra és azon belül persze a fekete melltartómra. Nagyon zavarban voltam így egy idő után köhintettem egyet, ami nem teljes mértékben önszántamból jött.

-Akkor mehetünk is vissza. Kell segítség? -utalt arra, hogy egy cseppet dölöngéltem.

-Nem kell! -mondtam, de azon nyomba el is dőlt, mert neki mentem az egyik oszlopnak.

-Szerintem pedig kelleni fogok! -mosolyodott el halványan és át karoltam a kezét.

Ahogy sétáltunk vissza nem nagyon beszélgetünk, de meg sem bírtam szólalni tekintve, hogy még mindig szúrt a tüdöm. Igaz nem néztem rá, de éreztem a tekintetét rajtam és néha a kezemen is. Nem tudtam hová tenni, mivel John is mindig nézte ilyen helyzetbe a melleinket, de az ő szemébe valami más volt... Áh biztos csak képzelődők.