A Krúbi sztori

Előszó?

Határozottan nem érzem magam késznek arra, hogy ismételten emberek közé tegyem a lábam. A baleset óta egyszerűen csak jobban szeretek a szobám magányában rejtőzködni a világ elől. Még mindig hiányzik Ádám. Egyszerűen nem tudok elszakadni a mellkasomat szorító érzéstől. Talán egy kicsit kapaszkodok is a fájdalomba, és az űrbe, amit ő hagyott maga után. Napról napra jobban emészt fel a sötétség ami azon az elátkozott estén belém költözött.

Kopogtatás. Biztosan Tamara az. Minden egyes nap eljött az öt év alatt, és ahogy őt ismerem, el is fog, amíg helyre nem jövök. Felsóhajtok. Kimászok a takaró alól, megigazítom a felsőm ami már egy hete rajtam van és ajtót nyitok a legjobb barátnőmnek. Mint mindig, most is jól néz ki. Fekete haja lazán omlik le a vállán, leér egészen a derekáig. Rám mosolyog, én próbálom viszonozni, de csak egy erőltetett fintort tudok kierőltetni magamból.
– Szia Drága! Hogy vagy? – kérdezi és már be is lép mellettem a kicsi konyhába, lerúgja magáról a cipőt, és elhever az ágyon.
– Mint két adag mosott szar – mondom miközben elfordítom a kulcsot a zárban – előre leszögezem; nem vagyok éhes, pont jó ez a póló, és nem, kurvára nem megyek sehova, nem érdekel, hogy szombat van.
Ledobom magam az ágyra Tamara mellé és én is elnyúlok. Már előre rettegek, hogy mára mit talált ki.
– Figyelj KitKat, sajnálom, de eljött a napja, hogy elmondjam; most már kurvára elég ebből amit csinálsz. – kikerekedett szemekkel nézek rá – öt éve történt. Nekem is nagyon hiányzik Ádi, de attól nem fog visszajönni, hogy te azóta is csak itthon ülsz, és ostorozod magad. Ő azt akarta, hogy boldog legyél, és most is azt akarná. És valakinek végre a szemedbe kell mondani. – nagy sóhaj tör elő belőle, egy kicsit tényleg erős kezdés – én szeretlek, és szerintem elfelejtetted, de születésnapod van. Szerveztem neked egy bulit a Gólyába, mindenki ott lesz, a régiek. Még Róka és Nati is meg tudták oldani, hogy hazajöjjenek Spanyolból miattad. Mellesleg pedig szeretném ha végre megismernéd a barátomat.
– Neked van faszid?
– Tudom, nem meséltem róla, de hidd el, hogy nagyon kedves srác, zenéket ír, feltörekvő rapper. – Tamara szemének csillogása győz meg végül arról, hogy jó barátnőhöz híven el kell mennem, és meg kell ismernem a párját.
– Na jó – nyögök – elmegyek veled.
– Istenem! Imádlak – visítja, olyan hangosan, hogy be kell fognom a jobb fülemet, nehogy kiszakadjon a dobhártyám – akkor gyerünk készülj, mindjárt nyolc óra, és a többieket akkorra hívtam oda.

Hét óra negyvenkor már a Gólya előtt ácsorgunk kettesben. Nagy nehezen sikerült rávennie, hogy húzzam magamra az egyik orgona lila szatén mini ruhámat, ami már egy kicsit bő rám, tekintve, hogy az utóbbi időben rengeteget fogytam, s bár ezt fél éve vettem, ígyis öt kilóval könnyebb vagyok, mint akkor. Rézvörös hajam végre megmostam. Hiába mondtam Taminak, hogy nemsokára elindul az öntisztulás útján, nem hitte el. Még egy halvány sminket is sikerült felraknia rám, bár a beesett arcommal, és a szemem alatti halovány lila karikákkal ő sem tudott mit kezdeni.
Olyan lassan szívom a cigimet, amennyire csak tudom. Nem akarok bemenni. Nem is akarok itt lenni.
– Ne izgulj már, jó lesz. Hidd el. A többiek nagyon fognak örülni, hogy újra kijöttél.
– Aha, Róka meg Nati Ádi temetése óta nem is láttak...
– Figyi Kata, tudod, hogy kint élnek Spanyolban, illetve kérlek csak ma este, ne emlegessük Ádi temetését. Az mindannyiunknak, de főleg neked, az életünk legrosszabb napja volt.
– Bocsi, mindig elfelejtem, hogy ti nem vagytok hozzászokva.
– Oké, vedd úgy, hogy nem mondtam semmit. Elszívtad?
– El.
– Akkor menjünk.

A Gólyába egy hatalmas vaskapun keresztül lehet bejutni. Ott lépcsők vezetnek fel az emeletre, ahol a pult van, majd ha még eggyel feljebb megyünk akkor a tetőteraszra érkezünk. Régen sokszor jártunk ide a társasággal. Szerettük a romkocsma hangulatot, illetve hogy tudtunk társasozni, filozofálgatni. Ádi mutatta nekünk.

A többiek már ott ücsörögnek a tetőn, előttük itallal teletöltött poharak. Róka, azaz Vasvári György, semmit nem változott. Még mindig nyurga a maga százkilencven centijével, haja ugyanolyan rezes, mint az enyém, hófehér arcát pedig beborítják a szeplők. Nati, a menyasszonya, ott ül mellette, szőke tincsei össze-vissza állnak. Pufi arca most is ragyog.

Gereben Gábor és Fecsku Dávid is itt vannak. A társaság két legjóképűbb tagja hét éve alkot egy párt. Most is kéz a kézben ülnek, szinte a levegőben lehet érezni a közöttük ücsörgő rajongást és szerelmet.

Aztán itt van még Hernyó, pontosan azért hívják így, amiért mindenki gondolja. Herendi Tomi, három évig volt masszív heroinfüggő, most már csak kólázik meg füvezik, de az arcán ott maradtak a drog nyomai. Be van esve, a pupillája mindig tág, a bőre kissé pergamenszerű. Átlátszanak alatta az erek. Sötétszőke haja rövidre van nyírva, és mint mindig, most is a körmét piszkálja. Három éves koruk óta voltak Ádámmal legjobb barátok. Ő is ott volt velünk akkor. Ott ült a hátsó ülésen.

Végignézek a társaságon, majd megpillantok egy idegent. Nekünk háttal áll, és a korlátra támaszkodva cigizik. Ezt csak a feje körül szálldogáló füstfelhőből sejtem. Középmagas, a haja félhosszú és olyan csokoládé barna, hogy kedvem támadna megkóstolni. Egy farmer van rajta, meg egy fekete bőrkabát. Elpöcköli a csikket, és felénk fordul. Öt éve ő az első férfi, akit tényleg szépnek látok. Ki ez? Vidám vigyorra fordul az ajka, megvillantja tökéletes fogait. Oda lépked hozzánk és a kezét nyújtja felém. Elfogadom.
– Szia, Vámosi Katalin, de mindenki KitKatnak hív, vagy Katának.
– Örülök KitKat! Én Horváth Krisztián vagyok, de az ismerősöknek csak Krúbi.