11

162 16 1
                                    

Hongjoong pov.
Harmadik napja, hogy Minginél vagyok. Elég unalmas, hiszen egész nap csak abban a kis kádban fekszem. Néha Bada bejön, de nem tud mit kezdeni velem. Azonban Chin mindig eszembe jut róla. Szegényt egyik nap sebesülve találtam, amibe aztán bele is halt. Nos, ilyen az élet.

- Megjöttem~! - hallottam meg Mingi hangját.

- Végre! - kiabáltam oda neki, és már ki is ültem a kád szélére. Ide jött, megtörölt, és a konyhába vitt. Ott szokás szerint ettem, majd mentünk a nappaliba. Leültetett a kanapéra, majd mint az utóbbi két napban, ő csinálta a dolgát és közben beszélgettünk.

- Mit csináltál ma? - kérdezte szórakozva.

- Természetesen semmit. Hála neked! Mikor mehetek vissza?

- Még pár nap, oké? Szépen gyógyulsz. De amúgy meg most két napig itthon leszek. - mondta miközben pár képet tett ki a nappaliba. Megfogtam az egyiket és megnéztem. Egy nő, és egy fiatal Mingi volt rajta.

- Ő ki? - mutattam felé.

- Az anyukám.

- Oh. Oh? De ő sellő. - méregettem a képet.

- Nem az. Elvileg az anyja az volt, az apja viszont ember, és hát... Lábakkal született. Nem tud átváltozni meg semmi ilyesmi, csak a haja kicsit fehér. - magyarázta meg. - Bár nem tudom hogy hogyan született meg, ha elvileg a fiúk terhesek.

- Oh hát a lányok is ki tudnak hordani, de mivel nagy részben mi vagyunk a passzív felek, így mi szülünk. - magyaráztam meg neki. - Mondjuk fehér sellőt még nem láttam. Biztos szép lehet. - mosolyodtam el egy kicsit miközben elképzeltem. - Szóval ezért éreztelek közelebbinek.

- Huh?

- Az ember barátaid mellett nem éreztem jól magam, de te más voltál egy kicsit. De örülök neki. Azt hittem őszülni kezdtél, és az tudtommal nálatok már a végét jelenti.

- Mi? - nézett teljesen úgy, mintha valami óriási baromságot mondtam.

- A hajad. Egyre jobban fehéredik. - mondtam neki, mire azonnal rohant a fürdőbe.

- Jézusom! - kiáltott fel. - HOGY KELL EZT ELTÜNTETNI?! - jött vissza kétségbeesetten.

- Sehogy. A csíkok szépek. Ha több lesz mégszebb lesz. - mondtam mosolyogva, de úgy látszik ez őt nem nyugtatta meg.

- Holnap veszek festéket. Nem is, inkább megkérem Yunhot hogy hozzon. - kapta elő a telefonját.

- Úgysem fogod tudni elnyomni. Örökölted, ez van. Inkább örülnél neki különben is!

- De én az emberek között élek! Ha meglátnak azt fogják gondolni hogy öregszem.

- És? Miért ilyen fontos neked ez? Az a lényeg, hogy te tudod az igazat. - vontam vállat.

- Az emberek mások. Nem különbözhetsz.

- Csak azért gondolod így, mert te is ember vagy. Egy kis gondolkodással máris több értelmét látnátok mindennek... - forgattam meg a szemeim.

- Mert hogy kéne látnom a dolgokat?? Szerinted ez normális?! - mutatott a hajára, én pedig bólintottam. - Te csak sellő vagy. - legyintett.

- Te is az vagy. Lehet nem egészen, de részben nagyon is!

- Nem vagyok az. A hajam színes és ennyi. Ja, meg néha a halaknak múzeum vagyok. - tette hozzá, mintha egy olyan normális lenne minden embernél.

- Na, az már pont elég! Ráadásul biztos, hogy ennél több is van benned, csak elő kéne hívni, nem pedig elnyomni.

- Minek? Semmi haszna nem lenne. Eleve nincs kopoltyúm. Anyukámnak van, de neki sem működik. Fölösleges lenne ezzel foglalkoznom. - magyarázta ki magát. Mingi hülye. Az emberek belenevelték a rosszat.

- Jólvan, úgyis fölösleges egy alsóbbrendű lénnyel veszekedni. Le sem tudnád tagadni hogy kétlábú vagy... - forgattam meg a szemeim.

- Ezt hogy érted?

- Makacs vagy! Ha akarnád rengeteg dolgot meg tudnék tanítani, hogy hogyan használd a tested, de neked nem kell, mert te eLViLeG kétlábú vagy. - ültem fel egy kicsit és a szemébe néztem. Mingi tényleg hülye. - Tudom hogy érdekel téged, csak egyszerűen makacs vagy ezt bevallani magadnak, mert ez neked új.

- Nincs kopoltyúm.

- NEM A KOPOLTYÚ A LÉNYEG! - vágtam hozzá mostmár egy párnát. - Egyik bátyámnak csak az egyik oldalon van. Majdnem meghalt, de végül a teste alkalmazkodott és egy kopoltyúval ugyan úgy él mint mi. - meséltem el neki, csak hogy végre ne legyen ezen fennakadva. - A testünk alkalmazkodik, ha igazán akarjuk. Ha erre nem vagy képes, akkor gyenge vagy. Nálunk csak az erősek maradnak életben.

- Hát... Jólvan. Nekem nincs időm ilyen sellős dolgokra. Dolgoznom kell, ráadásul szörf versenyeken is indulni fogok még ezen a nyáron. A gyakorlás és a dolgozás mellett ez nem fér bele.

- De eddig sem gyakoroltál.

- Mert rád vigyázok? - tárta szét a kezeit. - Japánban rengeteget fejlődtem amúgy is. Miután vissza viszlek a tengerhez, megpróbálok abból felépíteni valamit. - mondta el a terveit. Szóval most csak útban vagyok neki? Szuper... Én meg azt hittem legalább szeret velem lenni, ha már én így érzek. De persze gondolhattam volna. Seonghwa is megmondta... Mingiben ígyis úgyis van emberi tulajdonság. Nem is értem, hogy miért vagyok vele ilyen nyílt, miután elhagyott évekre.

- Rendben, akkor hagyjuk. Miután vissza mentem foglalkozz magaddal és biztos boldog leszel. Engem amúgy sem érdekel a te életed. - fordultam el a fal felé. De persze, hogy hazudtam.

Mindig is érdekelt, hogy mit csinál, kivel van, és satöbbi. Eddig teljesen elvetettem a gondolatot ami a fejemben volt miatta, de most talán már értem. Mingi lenne az igaz szerelmem. Pont ő... De miért? Az sem biztos, hogy tudná viszonozni. Valamint ha ő benne is meglenne az az ösztön, akkor még mindig belém lenne esve. Ez így lehetetlen.

- Bocsi ha kiakasztottalak. Én csak--

- Nem érdekel. - szakítottam félbe egyből. - Felnőttel. Emberként. Nincs több dolgunk egymással. Amint tudsz, vigyél vissza és nem leszek a terhedre.

- Rendben. - válaszolt pár másodperc múlva, és elment. Valamit még elmotyogott magának, de nem kérdeztem vissza. Csak remélem, hogy nem vele fogok meghalni. Túlságosan szeretem ahhoz, hogy magammal rántsam.



~~~

♡R

❝𝙇𝙤𝙫𝙚𝙧𝙨 𝘰𝘯 𝘵𝘩𝘦 𝘴𝘦𝘢❞ - ꒰𝙼𝚒𝚗𝙹𝚘𝚘𝚗𝚐 𝚏𝚏꒱ ✓Where stories live. Discover now