57. Otthon

1.7K 74 13
                                    

Újra itt. Ahonnan elindultam. A hely, ahová jöttem, miután elpaterolt Judge nénikém Ausztráliából. A hely, ahol annyi könnyet hullattam a szüleim után. Ahol végül igaz barátra és pót nővérre leltem Ginny személyében. A ház lakói, akik akkor is már egytől egyig tárt karokkal vártak engem, majd befogadtak a családjukba, miután az enyém hamuvá lett. Ők mostmár a családom. Persze, Dracón kívül.

Hiába váltunk el csak néhány perce, a hiánya már is érződni kezdett bennem. Annyira forrongott bennem egy érzés, hogy hopponáljak a Malfoy kúriába és vonjam szorosan a karjaimba. De sajnos nem tehettem. Ha az apja akár csak a fiú közvetlen közelében meglát, a földig fog átkozni, onnantól pedig már csak alulról szagolhatom az ibolyát.

Micsoda szeretet van ebben a "családban".

Ha Mr. Malfoyal meglátjuk egymást, automatikusan a pálcánk után nyúlunk. És ez nem tetszik nekem. Ugyanis Lucius Malfoy bizony rettentően hirtelen haragú. Mikor télen náluk voltam, akkor is kezet akart emelni Dracora. De most nem leszek ott, hogy megvédjem. Nem leszek ott, hogy elkapjam a jéghideg kezét a levegőben, amivel a saját fiának, a barátomnak akar ártani. És ez megrémíszt.

De végülis, ott van Narcissa. Ő szereti a fiát, jobban, mint bármit és bárki mást a világon, így szerintem nincs okom aggodalomra. De rossz előérzetem van. Olyan furcsán viselkedett Draco. Az ölelése úgy hatott, mintha most tarthatna a karjaiban utoljára. A szúró fájdalom a mellkasomban, amin a seb éktelenkedett, hiába kezdett szépen gyógyulni, fájt. Na meg, mit ne mondjak, nem csak Draco volt az, aki úgy viselkedett a napokban, hetekben, mint egy skizofrén. Pansy és Blaise is olyanok voltak, mint az élő zombik. Soha egy mosoly, soha semmi. Egymás kezét viszont úgy szorították, mintha csak az életük múlna rajta. Ez pedig további aggodalomra adott okot.

-- Die, gyere már! Már kész a vacsi, és ha nem jössz, én kapok ki! - kiabál a ház belsejéből nekem Ron, mivel még mindig a bejárat előtt ácsorogtam.

-- Rendben, megyek. - majd megindultam.

A ház ugyan úgy fogadott, mint mikor utoljára jártam itt. Barátságos falai vidáman tartották a családi fotókat a falon, az ide-oda billegő ház nagyon szép és békés látványt nyújtott. Majd az ebédlőasztalnál ülők már mind tűkön ülve várták az ínycsiklandozó vacsora élményeit, amit eddig azért nem tehettek meg, mert én még nem foglaltam helyet.

-- Diana, kérlek gyere enni! Csont sovány vagy, de nem baj, majd a nyáron visszapakoljuk rád a bőrt! - szólal meg Molly, mire én elnevettem magam.

Leülök a nekem fenntartott helyre, majd magam elé pakolok egy nagy adag salátát. Mindenből eszek, nem hagyok ki semmit sem.

A vacsora végeztével Ginny és én felmegyünk a szobánkba, majd füdés után az ágyra telepedünk egy lányos csevej megejtésére.

-- És mond csak.. Mi a helyzet Harryvel? - kérdezem Ginnyt. Köztudott, hogy vörös hajú barátnőm mindig is kedvelte a kiválasztottat, ez a vonzalom pedig az évek múlása során sem esett kárba. Mindig is sóvárgott a pápaszemes barátom után, és ez mindenkinek feltűnt, kivéve az érintettnek. Ő csak azt hiszi, Ginny puszta barátként tekint rá. Ez mindig elkeseríti a legfiatalabb Weaslyt.

-- Hát.. Igazából semmi. Minden ugyan olyan, mint volt. Levegőnek néz. - sóhajtott egyet.

-- Figyelj, szerintem csak idő kérdése, hogy észrevegye végre azt a lányt, aki vagy. Nézd Ginny, szép vagy, divatos, bátor és merész. Mit kérne még egy fiú?

-- Bármit.. Csak nem engem. - suttogja, szemei fágyolosak lesznek a kitörni vágyó könnyektől.

-- Jajj, Ginny. - ölelem magamhoz a lányt, aki a vállamba fúrja a fejét, vállát pedig rázni kezdi a keserves sírás. - Semmi baj.. Minden rendben lesz. - simogatom a fejét.

Szerelmünk ZálogaWhere stories live. Discover now