Te vagy nekem... (𝑳𝒂𝒏𝒅𝒐 𝑵𝒐𝒓𝒓𝒊𝒔 𝒇𝒇)

11.| Búcsú ✨

2019. augusztus vége

Boldogan és kipihinten ébredtem a nyaralás utolsó előtti reggelén, annak ellenére, hogy nem magamtól keltem.
Tekintetemmel a redőnyt babráló Landot kerestem, aki zavartan fordult felém, ahogy meghallotta, hogy már ébren vagyok.
- Próbáltalak nem felkelteni, de nem találom a nadrágom. - nevette el magát.
- És ezért úgy döntöttél, hogy az összes reggeli napfényt beárasztod a szobába, ahelyett, hogy mondjuk vakuval keresnéd, mint minden normális ember?
- Aha, pont így gondoltam. - vont vállat.
- Inkább gyere vissza mellém! - nyújtottam felé a karomat - Az a nadrág megvár. - futott végig a tekintetem az alsóján, és csupasz lábain.

- Le kéne mennem edzeni. - húzta el a száját.
- Nem, nem kéne. Lando, még nyaralsz! Ez az utolsó teljes napunk itt, és amúgy is azt ígérted, hogy pihenés lesz. Ehhez képest már hat napja megállás nélkül edzünk. Látod a karom? - feszítettem be az izmot - Nem is tudtam, hogy van nekem ilyenem. - nevettem fel.
- Oh, pedig nagyon cuki kis izmod van. - mászott vissza az ágyba.
- Na mintha neked sokkal nagyobb lenne! - vezettem ujjaimat a karjára, mire akaratlanul is befeszített - Hmm, van itt valami, de nem az igazi. - húztam az agyát.
- Ne sérts meg, Lily! - tette szívére drámaian a kezét.
- Eszemben se volt. Imádom a karodat. - mondtam ki meggondolatlanul.
- Én is a tiédet. - mosolygott rám, mire megkönnyebbülten sóhajtottam.

Még most se tudtam biztosra, hogy miként reagál majd egy-egy elszólásomra.

- Mi lenne, ha átölelnél azokkal az imádnivaló karokkal? - kértem, és közelebb húzódtam hozzá.
Szoros ölelésébe vont, és úgy bújtam hozzá, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Ez volt a negyedik együtt töltött éjszakánk, és ahhoz képest, hogy az elsőnél szinte hozzám se mert érni, az elmúlt éjjel konkrétan rámmászott. Egy pillanatra se engedett el, csak akkor mikor felébredt megkeresni a nadrágját. Ami persze hülye ötlet volt, mert úgyse hagytam volna edzeni. Lesz arra még ideje bőven.

Végtelen nyugalom töltött el, ahogy az elmúlt két hétre gondoltam, amíg itt voltunk a nyaralóban.

Úgy jöttem ide, hogy lesz ami lesz, nem erőltetek semmit, de aztán hamar rá kellett jönnöm, hogy Lando és én nem lehetünk sem barátok, sem pedig szimpla ismerősök. Az első pillanatban, amikor megláttuk egymást, kipattant valami szikra, ami az elmúlt napokban kész tűzzé nőtte ki magát. Úgy vonzott, mint egy mágnes, és egyetlen percet se akartam nélküle tölteni.

Akárhányszor jutott eszembe a tény, hogy decemberig alig fogjuk egymást látni, a szívem mindig egy kicsit meghasadt. Nem tudtam parancsolni az érzéseimnek, és nem is akartam, de abban biztos voltam, hogy hűséges maradok a fiúhoz, és várni fogom haza minden egyes futam után.

Reméltem, hogy ő is ugyanígy képzelte el a közeljövőt.

- Min gondolkodsz? - simította meg az arcom - Nagyon elmerültél valahol. - nevetett fel halványan, ujjai közé fogva egy hajtincsem.
- Ja, semmiség... - legyintettem - Csak fura, hogy ez az utolsó napunk itt. Holnaptól visszatérünk a szürke hétköznapokba.
- Ne is emlékeztess rá, délután egy csomó unalmas megbeszélésen kell részt vennem. - szenvedett már előre - Tereld el a gondolataimat! - nézett a szemembe.
- Biztosan? - húztam fel a szemöldököm.
- Nem akarok ma semmi másra figyelni, csak rád.
Kijelentésétől nagyot dobbant a szívem, és még szorosabban bújtam hozzá.

Minden egyes mondatával képes volt elérni, hogy egyre inkább beleszeressek.

- Mit szeretnél csinálni? - motyogtam a pólójába.
- Először is egy jó reggelit. Tojásrántotta, bacon, pirítós... Egy finom tea.
- Hmm, egész jól hangzik. - hunytam le a szemem.
- Hé, vissza ne aludj! - bökött oldalba, mire kitört belőlem a nevetés.
- Ne már Lando, még csak fél kilenc van!
- Már így is épphogy késő van. Túl rövid a nap ahhoz, hogy itt heverésszünk.
- Nekem megfelel az egész napos heverészés. - vontam vállat - Addig amíg veled vagyok. - néztem fel a szemeire.
- Na jó, ha így nézel rám, akkor nem tudok nemet mondani. - vigyorodott el, és gyors puszit nyomott ajkaimra - Kapsz egy fél órát! De aztán tényleg csináljunk reggelit, mert szörnyen éhes vagyok!
- Megkapod azt a reggelit, ne aggódj! - nevettem.