Speculum Speculorum

IV. fejezet - Élet és halál között

A saját vacogásomra tértem magamhoz, és hogy az oldalam sajog. Felemeltem a fejem és a feszítő érzés a bőröm alatt azt sejtette bucira sírtam. A pipereasztalom lábánál feküdtem, ahol elért az álom. Valamikor, valaki rám terítette a takaróm és párnát dugott a fejem alá. A horgolt huzaton szürkés csillámcsíkok voltak az arcom nyomán.
Elveszetten kémleltem körbe azt remélve talán tényleg minden csak álom volt. Szárazon nyeltem egyet mikor megláttam Vernont. Az ágyamnak vetett háttal ült Viharvert bácsi utazóládáján könyökölve és egy könyvet olvasott. A baldachinom mellett rikítóan feketének tetszett egész alakja.
- Felébredtél? – kérdezte felpillantva az olvasásból. Az éjjeliszekrényemről szerezte a könyvet. Ez volt a kedvencem, Ophelia és Olympia a felsőtestüknél összenőt ikrek borzongós története. Az apjuk egy Istentől elfordult sátánista tudós volt és az egész család egy nagy kúriában élt elzárva a közösségtől. Együtt tudtam velük érezni.
Vagyis egykor. Mert nekik ott volt a családjuk én viszont...
- Nagyapa? – kérdeztem rekedt hangon és muszáj volt megköszörülnöm a torkom. Az ablakomon erős fény sütött be, talán átaludtam az egész éjszakát és én bolond még a tükröket se fátyoloztam el. Vernon letette az ágyamra a könyvet, de nem jött közelebb, ott maradt tőlem vagy egy méterre.
- Mr. Talbot... - Vernon vörös szemei a szőnyegemre tapadtak – figyelj most mondani fogok valamit és ígérd meg nem írod le a családi... - frusztrált kézmozdulatot tett – izéitekbe. Bármibe. Az élet és a halál között van egy amolyan... váróterem. Oda rejtettem el.
Erre azonnal kihúztam magam, végre rendesen felülve és teljesen felé fordulva. Sose hallottam még ilyenről. Aki meghalt az... az meghalt. Nem volt sok lehetőség kicselezni a révészeket. Nem, hacsak nem I. Sig a Győztesnek hívtak. De az is vagy háromszáz évente egyszer fordult elő. Mást visszahozni soha elő nem forduló volt. Vernon láthatta a zavarodottságomat mert éles szemfogát az alsóajkába vájta.
- Nem szokás erről beszélni mert túl sok problémát szülne, ha az emberek tudnának róla – folytatta - egy ideig ott marad az ember lelke a teste körül, nem igazán élve és nem igazán holtan, ezt szimatoljuk ki mi, kutyák, és vezetjük oda a gazdáinkat, a révészeket. Viszont vannak rejtekhelyek, ahova átszállítjuk őket amíg a halál oda nem ér, hogy átkísérje az Ajtón túlra. Most ebben az állapotban van, vagyis nem halt meg a szó igazi értelmében. A sav, ami ráfröccsent megbénította és lassan kellett volna megölnie, de így meg tudtam akadályozni. Azt is tudom melyik révészhez tartozik... akit, ha le tudnál győzni...
Levegő után kaptam. Tudtam, hogy érti. Megdörzsöltem a nyakam pedig már nem is fájt igazán. Képes vagyok odamenni és egy másik révésszel beszélni. Meg tudom tenni, és rá fogom tudni venni, hogy játsszon velem nagyapa lelkéért.
- Sigrid – mondta szelíden Vernon először igazán rám nézve – nem a te hibád. Nem muszáj mindezt megtenned.
- De igenis meg kell – mondtam keményen – nem hagyom cserben nagyapát, ha van lehetőségem megmenteni. Nincs rajta kívül senkim – nem sírhattam ismét, ezért csak megdörgöltem a kézfejemmel az orrom – készen állok bármit is kell tennem érte – mondtam határozottan. Mert nagyapa is bármit megtett volna értem, hogy megvédjen.
- Nincsenek más rokonaid, akik... vigyázhatnának rád vagy segíthetnének?
- Vérszerinti Talbot nincs – ráztam meg a fejem – Viharvert bácsikámnak volt egy nevelt fia, az ő ága még mindig él, de ők nem tudnak semmit se az örökségünkről. Ők nem rendelkeznek a látással. Ha magukhoz is vesznek el kell hagynom a házat és mindent elveszítek. A születésem pillanatától ezt a családot védem, ezt jelenti a jelmondatunk. In inceptum finis est. A kezdetben a vég, vagyis amíg egyetlen családtag is él a többiek is vele élnek – annyiszor kellett elismételnem mindezt már, de most először más érzelmek színezték a szavakat és azok új formát öltöttek a nyelvemen. Elhatározottságot, felelősséget és mindenekelőtt akaratot. Vernon lehorgasztotta a fejét és kezei a szőnyegem puha szálain kalandoztak. Sokáig hallgatott és minden izmom megfeszült a várakozástól.
- Legyen – egyezett bele közel se lelkesen – segítek neked. Elviszlek, hogy megmérkőzhess a révésszel. Nem az életéért fogsz játszani, így nem sértünk törvényt. De előre elmondom nem biztos, hogy sikerrel járunk és... - nem kellett, hogy befejezze mert azonnal a nyakába ugrottam. Átszelve a rövid távot nekivágódtam és átöleltem a nyakát. Úgy szorítottam magamhoz ahogy csak erőmből tellett, neki passzírozva kőtestét az ágyamnak.
- Köszönöm, köszönöm Vernon! – sírtam el magam minden hiú próbálkozás ellenére is, hogy megállítsam a könnyeket. Nagyon lassan, de visszaölelt vékony ujjait a két szárnyam közti apró völgyben pihentetve meg.
- Te vagy a legkedvesebb és legcsodásabb pokolfajzat, akit csak a világ valaha hordott a hátán! – nevettem fel levegősen. A felszabadultság, hogy nem tettem semmi visszafordíthatatlant megszédített.
- Ugyan – motyogta és nem ölelt vissza csak megtartott.