Fekete Kapucni // Befejezett

negyedik

Karamell az ágy szélén ült, arcát a tenyerébe temetve. Kint már jó ideje sötét volt és tudta, lassan el kell indulnia a találkozóra. Többször is próbálta már az elindulást, de lábait mintha a parketta egy pontjához ragasztották volna, nem mozdultak. Kezei remegtek, szaporán vette a levegőt és félt.

Nem tudta eldönteni, hogy mi a rosszabb. Ha elmegy otthonról és esetleg az utcáról viszi el Ő, vagy ha itthon talál rá. Nem tudta, hogy Ő vajon rájött – e már, hogy hol rejtőzik, ezért inkább nem ment. Tudta, hogy csapatban nem bántanák őt, de félt, hogy el sem jut odáig, mert már akkor elkapják, amint kilép az utcára.

Elővette a telefonját, majd vékony ujjaival bepötyögte az üzenetet, hogy ma este nem megy el, ne várják. Körmét tövig lerágta, a mellette lévő bőr pedig tiszta seb volt és rettentően fájt, mégsem tudott most ezzel foglalkozni. Félelme erősebb volt fájdalmánál.

A szürke pulcsija volt rajta és egy sötét farmer. Fel – alá járkált a szobában és várta, hogy történjen valami. Bármi. Várta, hogy megjenelik Ő, vagy írnak neki a többiek, érdeklődnek felőle, esetleg eljönnek elé. Órákig várt, de nem történt semmi.

Egy hirtelen ötlettől vezérelve éjfél körül aztán mégis úgy döntött, elindul. A temetőbe készült. Felvett a szürkére még egy fekete pulóvert is, majd mindkét kapucnit a fejére húzta. Haját gondosan elrejtette a kapucnik alá, majd megigazította homlokába lógó barna tincseit és a komódról elvette a zsebkését.
Szorosan fogta a kis kést és kezével együtt a zsebébe rejtette. Kilépett a bejárati ajtón és mielőtt még az utcai lámpák megvilágíthatták volna, alaposan körülnézett. Szerencsére senkit nem látott a környéken, az utca üres volt, így kifújta a levegőt és végre elindult.

A zsebében egyre erősebben szorította a kést és a telefont, ahogy egyre messzebbre ért otthonától. Úgy közlekedett, mint egy árnyék, a kihalt és csendes utcákon. Egy autó sem járt már és az összes ember aludt. Valahol a szíve mélyén remélte, hogy összefut a többiekkel, de ez mégsem történt meg. Elment a park előtt, de nem volt ott senki, a szürke autó sem. Nem mert bemenni, mert a sötét bokrok és fák között egyedül azért mégiscsak félt volna. Előző este is rettegett, pedig akkor nem is volt egyedül!

Elhagyta a parkot és egyre kijjebb ért a városból. Már majdnem a település nevével ellátott táblánál járt, amikor megállt, mert elérte a temető bejáratát. Félelmetes volt. Néhány percig csak állt és nézte a sötétséget, majd lenyelte a torkában keletkezett hatalmas gombócot és erőt vett magán. Óvatosan lépkedett a sírok közt, mint aki attól fél, felkelti a halottakat. A sok díszes sírkő mellett aztán rátalált arra, amit keresett. Ez nem volt díszes. Csupán egy földkupac és egy kopott fejfa jelezte, hogy valaki ide van eltemetve.

Karamell letérdelt a hideg földre és kezeit a nedves talajhoz érintette. A szél felerősödött, ő pedig megborzongott a hidegtől, de nem hátrált meg. Egyenesen előre nézett és magában beszélni kezdett.

" Anya. Anya, ha hallasz, kérlek, nagyon kérlek, adj nekem erőt! Attól félek, hogy rám talált! Rettentően félek. Nem hiszem, hogy képes leszek kibírni megint egy olyan szenvedést, mint ami akkor történt.
Mindig azt akartad, hogy maradjak erős és soha ne adjam fel, de úgy érzem, közeleg a vég.
Ha Ő tényleg rám talál, nekem tényleg annyi és akkor találkozhatunk ismét. "

Gondolatai közben eleredtek a könnyei is. Félt attól, hogy Ő rátalál, de talán attól még jobban, hogy viszont lássa szüleit a túlvilágon. Nem volt kész sem a halálra, sem a szenvedésre, amit előtte Ő okozna neki.

Két kezével a talajt markolta, miközben folyamatosan hulltak a könnyei szülei sírjára.

– Mit csinál? – hangzott egy mély hang Karamell közelében, mire sírása azonnal abbamaradt és a hang irányába kapta a tekintetét.

Egy zseblámpás alak közeledett felé, mire annyira megrémült, hogy menten felpattant és rohanni kezdett. A sáros talajon kicsit csúszkált, de mindig megtartotta egyensúlyát. Mivel nem a kapu felé szaladt, egyik lábát átvetette a kerítésen, majd felhúzta magát és a másik lábát is átemelte a kerítés felett. Amikor lehuppant az útra, ismét szaladni kezdett és hazáig meg sem állt. Időközben a kapucni lejött a fejéről, de nem törődött vele, csak az érdekelte, hogy épségben haza érjen.

Szapora pulzussal és sáros ruhával ugrott be az ágyba és állig magára húzta a takarót. Kezei és nadrágja sötétbarna színű mocsokkal voltak színezve, mégsem szabadult meg a kosztól. Még a cipőjét sem vette le, annyira megrémült. Megfogadta, hogy soha többet nem megy a temető közelébe sem az éjszaka, csak Ő ne találjon rá. Megfogadta, hogy ezentúl jó lesz, csak azt kéri, sőt, nem is. Azért könyörög, hogy ne találjanak rá.

Mikor lenyugodott, kiszállt az ágyból és ismét a kis tükör elé lépett, ami a komódon volt elhelyezve. Levette az egyik pulcsit, visszarakta a helyére a kést, gatyát cserélt és megigazította a haját. Kezével végigsimított az arcán, ezzel a mozdulattal pedig összekoszolta magát. Eltekintett az arcán keletkezett sárcsíktól és ismét megsimította saját magát. Érintésében saját édesanyja érintését érezte és melegség öntötte el a szívét, mert úgy érezte, az anyja erőt ad neki és itt lesz vele, amikor majd megjelenik Ő.