Holló

2. Fejezet

Rovarszárnyak

Kissé megszeppenten álldogáltam a járdán, amikor hirtelen éktelen füttyögést hallottam. Villámgyorsan megpördültem, és egy csapat fiúval találtam szembe magam. Csodálatos.
- Helló! - köszönt az egyikük, feltehetőleg a vezér, a szemöldökét húzogatva.

- Mit akarsz? - morogtam.
- Uhuhu, Dave, ez kemény dió lesz! - rötyögött egy vörös hajú gyerek, de gyilkos pillantásom azonnal elhallgattatta.

- Maradj csendben Cápa - sziszegett Dave, a vezér. - Te nem értesz az ilyenekhez.

Ember, csak tudnám honnan szülik ezeket a rémes beceneveket!
Ezek után újra felém fordult.

- Mondd cica, nem lenne kedved meginni velem egy kávét valahol?
Utálom a kávét, és utálom a nyomulós srácokat.

- Nem - feleltem szemrebbenés nélkül, majd otthagytam.

Még jó sokáig hallottam a többiek piszkálódását, akik mind a pórul járt fiún mulattak.

A kihelyezett, turistáknak való táblák utasításait követve végül a városi pláza felé vettem az irányt. Ha valahol, ott biztos szembe tudok nézni az emberekkel szemben táplált negatív érzéseimmel.

Viszont azt boldogan megállapítottam, hogy egy év alatt is rengeteget fejlődtem (csak tudnám hogy, amikor szinte ki sem léptem a szobámból). Tavaly meg se mertem volna szólalni, ha megjelentek volna azok a fiúk, valószínüleg inkább csak némán elhúztam volna a csíkot.
Hamarosan megérkeztem a bevásárlóközpont bejárata elé.
- Oké Penelopé, mély levegőt! - nyugtattam magam, majd beléptem az ajtón.

Mindenütt rengeteg ember volt. És ha azt mondom rengeteg, akkor tényleg rengeteget képzeljetek el. Mindenütt ott voltak. Csoportokban vagy egyedül, de ott sétálgattak, beszélgettek, ettek, shoppingoltak, nevetgéltek.

Hallottam a bejáratnál kihelyezett fémdetektorok csipogását, a MI robotok nyugodt beszédét, láttam a harsányzöld növényekkel beültetett üvegteraszokat, a neonreklámokat, amik arra biztattak, hogy pillepalack gyárat építünk, majd rögtön utána arra hogy vigyázzak a bolygóra, és ne használjak eldobható műanyagot.
Az emberek beszéde hangos zsongássá olvadt össze.

Hirtelen a levegő fojtogatóvá vált. Egyre szaporábban lélegeztem, a szívem majd kiugrott a helyéről, és úgy éreztem, elájulok, ha nem tűnhetek el innen. Az alakok elmosódtak, úgy éreztem, a pláza falai összenyomnak, amikor hirtelen valaki megragadta a vállam.

- Hé, megvagy? - érdeklődött egy kellemes tenor hang.

Ekkor jöttem rá, hogy a földön ülök, összegörnyedve, saját magamat átölelve. Kínos bemutatkozás.
- Aha. Persze. - Felpillantva egy tengerzöld szempárral kerültem szembe.

- Gyere, segítek felállni. - A látásom már teljesen kitisztult, így szemügyre tudtam venni a szemekhez tartozó arcot is.

Egy fiú volt. Hosszú szempillákkal, és hatalmas őzikeszemekkel lett megáldva, ám a legszembetűnőbb mégis a szája feletti anyajegy és a fűzöld haj volt. Az orra pisze, az arcbőre hófehér és hibátlan. A mázlista.

- Nem kell, kösz - toltam el az orrom elől el a kezét. Rettentő hosszú ujjai voltak, rövidre vágott körmökkel, amiken átlátszó lakk fénylett. - Jól vagyok.

Elvigyorodott, de többet nem nyúlt felém.

- Oké. De ha megengeded, hazakísérlek. Elvégre nem hagyhatom, hogy útközben újra rosszul legyél, és valami bajod essen. Az nem lenne túl lovagias.