Elveszett Lelkek 1. (BL)

Barna és Kék part 16.

Noah álmosan nyitogatta a szemeit. Az illatok, a színek, és minden más amit maga előtt látott, mind ismeretlenek voltak a számára. Nem otthon volt. Lassan felült és körülnézett. A nagy gondossággal elrendezett takaró lehullott a válláról, és megérezte a klíma hűvös levegőjét, amitől libabőrös lett.

Lassan kezdett tisztulni a tudata, ahogy az álom utolsó kis morzsái is eltűntek. Megdörzsölte a szemeit, és idegesen túrt a hajába, majd az arcát a tenyerébe temette.

- Mi a frászt csináltam? – motyogta reszkető hangon, ami még saját magát is meglepte. Gyorsan körülnézett, de sehol sem látott senkit, és hiába fülelt, egy apró neszt sem hallott.

Megmarkolta az összegyűrődött pólót a mellkasán, amikor rátörtek a Markkal töltött pillanatok emlékei. Érezte, ahogy a szíve összeszorul, és a gombóc a torkában fojtogatni kezdi.

Felállt a kanapéról, belebújt a sportcipőjébe, majd halkan a lépcső felé vette az irányt.

- A telefonom. A stúdióban hagytam. – jutott eszébe, majd még halkabb léptekkel szedte a fokokat lefelé a lépcsőn. Nem volt még sötét, de a galériában égett a villany.

- Ne! Ne! Ne! – mondogatta magának. – Most nem akarok vele beszélni!

Lassan közelítette meg a nagy üvegajtót, majd óvatosan bekukucskált. Mark az ajtónak háttal ült egy széken, miközben a térdein könyökölt, megtámasztva a fejét, és onnan nézte azt az óriási szemet, amitől Noaht mindig kirázta a hideg.

Elnézett a stúdió irányába is. Pár pillanatig hezitált, majd halkan az ajtó felé vette az irányt, óvatosan kinyitotta, kilépett az utcára, majd vissza sem nézett.

Mark hallotta a kis kattanást, de először azt hitte, hogy csak hallucinál, úgy belemerült a saját gondolataiba, és nem is foglalkozott vele.

- Noah?! – jutott el hirtelen a tudatáig. Felpattant és az ajtóhoz rohant, majd kilépett az utcára, de hiába nézett bármerre, nem látott egy árva lelket sem.

Pár pillanatig tanácstalanul állt, majd beszaladt a házba, fel az emeltre.

- Francba... - sóhajtott fel, amikor meglátta az üres kanapét. Kihalászta a zsebéből a telefont, majd kikereste Noah számát, és már hívta is. Addig várt, míg végül bekapcsolt a hangposta, azután kinyomta a telefont, és ledőlt a kanapéra. Még szinte melegnek érezte a helyet ahol a fiú feküdt, és az illata is lassan újra bekúszott Mark fejébe.

- Köszönöm... - suttogta maga elé. Semmiféle rossz szándék vagy indulat nem vegyült ebbe az egy kis szóba. Tényleg, őszintén hálás volt a fiúnak. Az elmúlt éjszaka után, miközben hazafelé tartott a taxival, Mark érezte, hogy nincs jól, és hogy egyre mélyebbre süllyed. A feje úgy tele volt a negatív gondolataival, hogy azt hitte szétrobban. Mindene fájt, de főleg az a bizonyos valami a mellkasában. Annyira fájt, hogy képes lett volna bármire, hogy megszabaduljon tőle. Ennek a felismerése pedig megijesztette még saját magát is.

Amikor hazaért és meglátta Noaht, a megkönnyebbülés olyan erős hullámban tört rá, hogy azt hitte összeesik, mert állni is képtelen tovább. A fiú szemmel látható aggodalma és törődése pedig, tényleg megérintette őt. Azután pedig... Noah minden mozdulata, légvétele, hangja és illata... kitöröltek mindent Mark fejéből, mintha meg sem történt volna. Szinte súlytalannak érezte magát, amitől teljesen megrészegült. Nem gondolt Jarredre, Robertre, a fájdalomra, sem a szégyenre. Noah képes volt mindezt eltüntetni, így neki köszönheti, hogy végül nem zuhant olyan mélyre, amiből fogalma sem volt, hogy állt volna fel egyedül.