Dagger through the multiverse - Tőr a multiverzumon keresztül

Negyedik fejezet

Loki szemszöge: 

Hatalmas, fekete márványkapu magaslott előttem. Ettől a pillanattól fogva, nem volt tervem. Még csak azt sem tudtam, ki van a kastélyban. A betörés egy borzalmas ötlet volt, ezek az emberek pszichopaták, úgyhogy nem igazán számított volna, mit teszek. Úgy határoztam, kopogok. Egy jó öreg kopogás sosem árthat, ugye? 

Mielőtt az kezem megérintette volna a kaput, az kinyílt, és az egyik Kanggal találtam szembe magam. Legalább az történt, amire számítottam. A férfi sokkal jobban nézett ki, és magasabb volt annál a Kangnál, akivel korábban találkoztunk. Sokkal barátságtalanabbnak is tűnt. Szuper. 

-Helló, én ömm... Loki vagyok, Asgardból, és azért jöttem, hogy... - mielőtt még befejezhettem volna a mondatom, a férfi berángatott. - Én is örvendek a találkozásnak... - mondtam, ahogy földet értem a márvány padlón. Csak a dráma kedvéért gyorsan felkaptam a fejem, hogy hajam hátracsapódjon. Egy energiabombát küldtem felé, de mielőtt eltalálhattam volna, köddé vált. A semmiből hirtelen egy váratlan, erős ütést éreztem meg az arccsontomnál. Megpróbáltam állni a strapát, azonban éreztem, ahogy fejem elnehezült, és elvesztettem egyensúlyom. Minden elsötétült. 

Sylvie szemszöge: 

Kimerült. Pontosan így éreztem magam. Már két napja próbálkoztam kijutni innen, varázslattal, és anélkül. Mágiával azért nem, mert a cellám valahogy el tudta nyelni varázslatom. Nélküle csak egyszerűen nem voltam képes semmire, mivel csak egy aprócska fény sem volt ebben a retkes szobában, hatalmasan nagy volt, és nem ettem vagy ittam immáron öt napja. Soha nem éreztem még magam ennyire gyengének.

Leültem egy sarokba, ahol a napjaim nagy részét töltöttem mostanában, mivel könnyen megtalálható volt a sötétben. Kivételesen fáradt voltam, éreztem, ahogy a kimerültség testem maradék összes energiáját felemészti. Mindennek az lehetett az oka, hogy napok óta nem aludtam vagy pihentem, mert tudtam, korábbi cselekedeteim kísértenének álmomban. Itt nem csak arra gondolok, hogy megöltem ennek a kastélynak az urát, hanem hogy eltaszítottam magamtól az egyetlen embert, aki mellett biztonságban éreztem magam. El akartam felejteni.

Vonakodva lehunytam a szemem. Ajkaim egy sivatagra hasonlítottak, fejem mintha szét akart volna robbanni. Borzalmasan éreztem magam, ezért összegömbölyödtem, mivel legalább egy picit enyhült fájdalmam. Agyam visszarepített a múltba, vissza az életemre, mintha a végéhez közeledtem volna. Egy lányt láttam, aki életét egy rossz célnak szentelte, amire csak akkor döbbent rá, amikor felnőtt nőként visszanézett. Magányt láttam, és csak alig néhány boldog emléket. Azok a ritka emlékek egy férfivel voltak, akit eltaszítottam magamtól, mert képtelen voltam megbízni bárkiben is. Az életem szomorú volt, értéktelen, ha belegondolok. Hiányozik az a néhány boldog emlék vele. Jobban ki kellett volna élveznem, amíg tartott, el kellett volna mondanom neki, hogy éreztem.

Ahogy ezekre ráeszméltem, gondolataim egyre kevésbé voltak már tudatosak, míg tova nem szálltak álmaimban.

A csörgő vaskapu csapódására, és az azutáni halkabb puffanásra ébredtem. Olyan volt, mintha semmit sem aludtam volna, pedig valójában valószínűleg már jó ideje ki lehettem ütve. Nem tudva, mi történhetett, lábra álltam. A fejem forgott, szédelegtem, de ez nem állított meg abban, hogy a puffanás irányába menjek. Lehetett étel, vagy valami inni való, legalábbis ebben reménykedtem. Tapogatóztam, hátha találok egy falat.

Hirtelen megbotlottam valamiben, amitől előre estem.

-Rohadék - szitkozódtam, ahogy próbáltam újra talpra állni.

A kezeim a tárgyat keresték, és megéreztem egy puha, sima dolgot alattuk. Bőr. Megtapogattam kezeimmel, és egy arcot véltem felfedezni, csukott szemekkel. "Lehet ellenség", gondoltam, így úgy döntöttem megkötözöm. Szerencsére, amikor pár napja próbáltam kiszabadulni, találtam pár érdekes dolgot, mint kötelet, amit a sarkomhoz közel összegyűjtöttem. Átvonszoltam a testet pár lépésre a saroktól, majd összekötöztem a kezeit és a lábait.

Felnyögött. Biztosan férfi. Férfias nyögés volt. Hallottam, ahogy próbálja kioldozni a köteléket.

-Megkötözés, mennyire nem eredeti! - nem telt sok időbe, hogy felismerjem ezt a hangot.

-Loki? - egy rövid szünet következett, amit aztán a nevetése tört meg.

-Úgy tűnik egész nagy kalamajkát csináltál, nem igaz Sylvie? - sóhajtottam.

-Fogd be, tehetek kötelet a szádba is! Nem vagy abban a helyzetben, hogy oszd az észt!

-Értem - felelte. Tudtam, hogy varázslattal próbálta kioldani a köteleket a kezein.

-Ne is próbálkozz, a varázserőnk hasztalan itt - a mozgás abbamaradt, kellemetlen csend telepedett ránk. Fogadok, hogy mindkettőnknek rengeteg kérdése volt. - Hogy jutottál ide vissza? - kérdeztem én először. Nekitámasztotta hátát a falnak, és sóhajtott.

-Nos, amikor átlöktél az Időkapun, minden más volt. Mobius még csak fel sem ismert többé, ő metszett le engem. Amikor megérkeztem az Üres Térbe, elkezdtem unatkozni, ezért úgy döntöttem, meglátogatom a kastélyt.

-Aha, persze - feleltem.

-Még mindig nem bízol bennem, ugye? - szó szerint ugyanaz az ember kérdezte ezt tőlem, aki korábban azt mondta, nem bízik senkiben, és senki sem bízhat benne.

-Nem várhatod el tőlem, hogy egy férfi, akit három napja ismerek, a tervem útjába kerüljön, amin egész életemben dolgoztam. Nem mintha valaha is megértenéd - válaszoltam hűvösen.

-Megértem - mondta lágy, szívből jövő hangon. Meglepődtem az őszinte hanghordozásán. Megérti. Elmosolyodtam, mellőzve a torkomat, ami még mindig vízért kiabált, vagy a gyomromat, ami élelemért könyörgött. - Nincs itt semmi fény? - tudakolta.

-Nincs - válaszoltam.

-Olyan nem lehet, mindig van fény. Körbenézek, de először el kell oldoznod.

-Nem - feleltem jól megnyomva az "m"-et.

-Megkötözve fogsz tartani, nem igaz? - kontrázott, valószínűleg úgy mosolyogva, mint egy kisgyerek. Sóhajtottam.

-Rendben, perverz korcs, keresd a lámpa kapcsolód! - felálltam, és eloldoztam kezeit. Elkezdett körbejárni, amíg én csendesen visszahúzódtam a sarkomba, még mindig borzalmasan érezve magam.

Percekkel később egy hirtelen fényesség zavarta meg a szemem.

-Őszintén, itt voltál két napig, és nem találtál egy lámpa kapcsolót. Meg vagyok lepve, hogy eddig kibírtad - nem tudtam reagálni. Az agyam még mindig próbálta befogadni a fényt. A fejfájásom elviselhetetlenné vált és amilyen gyorsan jött a világosság, olyan gyorsan halványult is el. Éreztem, ahogy a testem összeomlik...