3. Fejezet

858 27 0
                                    

Viki szemszöge

– Mégis miért nem szóltál, hogy költöztök? - rontottam be az egyik terem ajtaján

Eszter a tanári asztal mögött ül, és mikor megjelentem fekete keretű szemüvege mögül letaglózva rám nézett.

– Nézd Viki... - vette le szemüvegét majd összecsukta azt – Akartam neked szólni.

– Mikor? - vontam feszülten kérdőre

– Egyszer, nem tudom.

– Mondjuk pár nappal előtte?

– Mondjuk akkor, igen. - tárta szét karját

– Tessék? - háborodtam fel

– Nem értem miért kellett volna erről szólnom neked. - nézett rám

– Mi az, hogy nem érted?

– Ami köztünk van az egy múló dolog, éppen ezért nincs jelentősége annak, hogy költözünk. - fogta halkabbra

– Hát persze. - bólogattam és alsó ajkamba haraptam

– Majd beszélünk. Most menj órára.

De eszem ágában sem volt órára menni. Felbosszantott Eszter, akkora harag gyülemlett fel bennem, hogy a lehető legtávolabb akartam lenni tőle. Egy röpke másodpercig még a nőt bámultam majd kiviharoztam a teremből. Feszülten elindultam a suli kijárata felé, mit sem törődve a mellettem órára haladó diák sereggel. Utáltam, mégis akkora fájdalom gyülemlett fel bennem a hír hallatán amit már jó rég nem éreztem. Nem akartam, hogy elmenjen, hogy itt hagyjon. Nem teheti ezt meg velem. Szükségem van rá és tudom jól neki is én rám.

Ahogyan a járdán siettem végig egyre gyorsabban kapkodtam a levegőt, így végül egy félreeső útszakaszon egy fának dőlve kifújtam magamat. Alighogy ezt megtettem ömleni kezdtek a könnyeim. Nem tudtam másra gondolni csak arra, hogy egy hónap múlva már nem lesz miért bemennem suliba, ugyanis ő nem lesz ott. De hiszen miket beszélek, nekem sem jelent többet az Eszterrel folytatott kapcsolatom szimpla testiségnél. Vagy tévedek?

Késődélután léptem be a házunk ajtaján. Egyenesen a szobámba indultam, de egy férfi hang megállított.

– Hol voltál? - kérdezte apám

Hangjában nem érződött bizalmatlanság, vagy harag. Úgy tűnt csak szimplán érdeklődik.

Felé fordultam és úgy feleltem. – Csak edzeni.

– Rögvest suli után? Enni sem voltál itthon.

– Tudom, tudom... Csak elhúzódtak az órák.

– Ja értem. - bólintott – Vacsorát találsz a hűtőben. Én megyek és lefekszem, holnap korán kelek.

– Jól van, menj csak.

Azzal a férfi ott hagyott egyedül az emeletre vezető lépcső előtt.

Édesapám szakács volt egy a város távolabbi szegletében működő étteremben. Emiatt van, hogy ritkán látom. Éppen ezért tisztában van vele, hogy ha akarná sem tudná állandóan fogni a kezem. Amit persze tizenkilenc évesen már nem is igazán igénylek. Mindig is nagyon jó fej volt és tiszta szívemből szerettem, de csak azután lett belsőségesebb a viszonyunk mióta öt évvel ezelőtt elváltak anyámmal. Utóbbival persze sosem volt felhőtlen a kapcsolatom és a történtek csak még inkább rátettek erre egy lapáttal.

Közös titkunkHikayelerin yaşadığı yer. Şimdi keşfedin