Életre szóló két éjszaka - teljes

12. Válás

Jason idegesen vezetett haza. Hosszú ideig halogatta, de ma túl fog esni a beszélgetésen Ivyvel. Fogalma sem volt, mire számíthat, de mivel a feleségét elég higgadt embernek ismerte, abban bízott, normálisan meg tudják beszélni a dolgot.

Szokásához híven beállt a garázsba, de nehezére esett kiszállnia a kocsiból. Még azt sem találta ki, egyáltalán hogyan fogjon hozzá.

Bement a házba, ahol elsőre senkit sem látott, majd kisvártatva Ivy jelent meg a lépcsőn, edzőruhában.

– Már vártalak – adott egy puszit a férje arcára.

Jason letette a táskáját az egyik székre, majd elkezdte kilazítani a nyakkendőjét.

– Miért?

– Futni megyek, de előtte szeretném megbeszélni veled, milyen színűre cseréljük a függönyöket. Kissé divatjamúltak, régen megértek a cserére – csacsogta Ivy.

Jasont ez a téma érdekelte most a legkevésbé.

– Átöltözök, és megbeszéljük később – tért ki a válasz elől.

Kedvetlenül ment fel az emeletre. Ha épp nem válni készülne, akkor se nagyon érdekelné, Ivy milyenre akarja kicserélni a függönyöket. Nem szeretett hazajárni. Ez a ház a kudarcára emlékeztette, és arra a rengeteg szívfájdalomra, amit a feleségétől kapott.

Ivy az asztalnál ülve várta, tányér nem volt előtte, mert inkább futni megy, semmint vele vacsorázzon, ahogy az normális pároknál szokás. Az idegességtől neki sem volt étvágya, de leült.

– Arra gondoltam, hogy lehetne bézs és olajzöld, vagy a rózsaszín árnyalatai. De a hófehér is eszembe jutott, csak azt túl gyakran kellene mosni – töprengett a felesége hangosan.

Jason ingerülten kapta fel a fejét.

– Ivy, hagyd abba, légy szíves! – szólt rá.

A nő meglepetten nézett rá, majd sóhajtott egy nagyot.

– Nem érdekel, ugye? – kérdezte sértődöttséggel a hangjában.

– Nem, mert... el akarok válni – közölte Jason egyszerűen.

Ivy szeme elkerekedett, és arcából kifutott az összes szín.

– Válni akarsz? – ismételte dermedten.

– Igen, és pontosan tudod, miért – morogta Jason.

Egymással szemben ültek. Ivy enyhén kifelé fordulva, indulásra készen. Még mindig meredten nézett rá, majd nyelt egy nagyot, és az állát a magasba emelte.

– Azt hittem, elfogadtad, és már rég túl vagyunk ezen – mondta magabiztosságot színlelve, de a hangja megremegett.

Jason szörnyülködve nézett rá.

– Hogy lehetne ilyesmin túl lenni, Ivy? Épp elég időt adtam arra, hogy észhez térj, de semmi sem történt. Úgy csinálsz, mintha minden rendben lenne, pedig tudod nagyon jól, hogy semmi sincs rendben.

– Nem sejtettem, hogy neked ez ennyire fontos. Az utóbbi időben nem is kérted, hogy... – Ivy elhallgatott.

A felesége szavai hallatán Jasonban forrni kezdtek az indulatok, de nem akart veszekedni, így visszafogta magát.

– Fontos, de már nem számít, mert döntöttem. Nem tudok így élni tovább, sajnálom. Holnap beadom a válópert. Szeretném, ha harag nélkül válnának szét az útjaink.

A felesége talán még csak most fogta fel izgazán a hallottakat, mert az arca eltorzult, és hirtelen felpattant.

– Kérek, Jason! Ne tedd ezt velem. Szeretlek téged! – kezdett el könyörögni.