Az Emlékek őre

1. fejezet: Jeges július

Az éjszaka olyan alattomosan borult a vidékre, ahogy a hóhérlepel kúszik áldozatára, hogy mindenestül bekebelezze. A sötétség elcsendesítette a fák madarait, de életre keltette az avarban neszező megannyi éjjeli állatot. Apró bogarak zizegtek a levelek alatt, egy-egy bagolyhuhogás szűrődött át az ágak között. Tücskök húzták feszült nótájukat, mintha csak sejtenék, ez az este valami borzalmasat tartogat.

A fák között épített apró falu szinte teljesen kihalt. A hullámpalákból és deszkákból összetákolt bungallók ablakai most sötéten ásítoztak, lakóik mind menekülni kényszerültek. A közéjük kifeszített köteleken egy ruhadarab sem lengedezett, és a tűzrakóhelyeken sem pislákolt többé fény. A szél apránként fújta szét belőlük a frissen kihűlt hamut, egyenesen a távolban beszélgető három alak felé.

- Remélem, helytálló a füles, amit kaptunk - szólalt meg hármójuk közül a legmagasabb, és gondterhelten keresztülszántotta ujjait aranybarna haján.

- Majd a kutyus kiszagolja őket - mondta a piszkosszőke hajú, fiatal fiú, enyhe francia akcentussal. Egy utolsót szívott cigarettájából, majd ahogy felfelé pöckölte a csikket, a vöröslő parázs egy nyilat formázva harmadik társuk felé bökött.

Sirius Black - vagy ahogy egy éve emlegették: Noir, egy laza kézmozdulattal eloszlatta az egyenesen rámutató, izzó nyilat. Eddig zsebredugott kézzel, hanyagul egy fának dőlve figyelte társait. Azt a pimaszságot, hogy valaki kutyusnak szólítsa őt, csak az előtte álló fiúnak nézte el, talán azért, mert fiatalkori önmagára emlékeztette.

Alex és Marcus szemöldöküket felvonva vártát Sirius reakcióját, aki egy pillanattal később medveméretű, fekete kutyaként próbált szemével áttörni az sötétségen, de semmit sem látott. Nagyokat szimatolt a levegőbe, az ismerős bűzös lehelet már kilométerekről facsarni kezdte érzékeny orrát.
A jövevények azt a jeges bénultságot hozták magukkal, ami ellen oly sok éven keresztül küzdött. A szél felborzolta hátán a szőrt, s ő előrébb lépdelt. Próbálta megbecsülni, az ellenség milyen messze lehet tőlük. Miután valamivel távolabb is körbeszaglászott, társai elé lépve visszaváltozott emberré.

Sirius, nevéhez és álnevéhez hűen, ezúttal is talpig feketébe öltözött. Hosszú haját tarkójánál lófarokba fogta, mégis egy-egy tincs kiszabadulva a többi közül, hanyagul hullott arcába. Válla és háta szélesebb volt, mint valaha, tükrözve az elmúlt egy év munkáját, amit állóképessége javítása érdekében végzett magán. Igaz, még így sem érte el azt a fizikumot, amit a mellette álló Marcus tudhatott magának.

- Nagyjából egy órányira vannak - jelentette ki.

Marcus bólintott. - Menjünk vissza a többiekhez.

Pálcáikra apró lángot varázsolva a trió északnak indult, lábuk alatt hangosan reccsentek meg a száraz faágak.

- Csak mi vagyunk - jelzett Sirius az embereiknek, akik kivont pálcával álltak őrt a várakozásra kijelölt területen.

A három varázsló csatlakozott rögtönzött, és már majdnem egy éve működő alakulatukhoz. A csapat küldetései csak az utóbbi pár hónapban voltak sikeresek, akkorra váltak egy viszonylag stabil egységgé. Függetlenek voltak a Minisztériumtól, amihez Sirius elvből sem csatlakozott volna soha, és a Főnix Rendjéhez is csak részben kapcsolódtak; néha a Rend kérésére a segítségükre voltak, máskor pedig Remus, Rémszem, vagy épp Kingsley erősítették csapatukat. Dumbledore halálával a Rendnek sem jósoltak túl sok időt, mégis elhatározták, a végsőkig kitartanak és harcolnak.

Marcus és Sirius vezette a csapatot, ők ketten a vártnál sokkal jobban együtt tudtak működni, és kiválóan kiegészítették egymást. Marcus volt az örökké higgadt, hidegvérű és megfontolt, akit kevésbé irányítanak az érzelmei, vagy ragadja el a hév, mint Siriust. Sirius azonban kellően merész és spontán, gyorsan átlátja a helyzeteket, így gyorsan is tud reagálni rájuk.