[BEFEJEZETT] Két tűz között [Mitsuya x fem reader]

[2. rész] 7. fejezet

– Felszámolni Kisaki bandáját? – kérdeztem vissza.
– Ez már nem egy olyan hely, ahol csak a területünket védjük, és egymással verekszünk – zsebéhez nyúlt, majd elővett egy fegyvert. 
– A-az végig nálad volt? – ijedten meredtem az asztalon lévő pisztolyra.
– Mindig nálam van. Rengeteg illegális dolgot kell csinálnunk. És elhiheted, senki sem jókedvében intéz néhány lánynak kuncsaftokat, vagy árulunk drogokat – teljesen lesápadtam. Azt még valamennyire feldolgoztam, hogy a védelmünkért tűntek el évekre a fiúk, de hogy ilyen dolgokat tegyenek... Pedig várható volt, hogy nem néhány gyerek ebédpénzét nyúlják le...
– De ti nem vagytok ilyen emberek... Ismerlek, soha nem tennél ilyet! 
– Y/N, nézd meg jól ezt itt – fogta kezébe a pisztolyt. – Majdnem embert is öltem – hangja elgyengült, remegett. – Majdnem megöltem egy ártatlan embert ezzel itt – majd elkezdtek folyni könnyei. Féltem. Nagyon megijedtem. Én hittem benne, hogy ha újra látom majd azt a 6 jómadarat, akkor minden rendbe jön, hazajönnek, és minden olyan lesz, mint régen. De ez tényleg sokkal bonyolultabb, mint gondoltam. Eszembe jutottak azoknak az embereknek a szavai, akik le akartak beszélni az egész nyomozásról. Lehet, hogy igazuk volt. De innentől már tényleg nem fordulhatok vissza. Megfogadtam magamnak és mindenki másnak, hogy megtalálom és visszahozom őket, bármi áron. 
– Akkor intézzük el Kisakit – nyeltem egy nagyot. Mitsuya riadtan nézett rám.
– Nem, ebből maradj ki – kapkodott levegő után. – Így is sokkal jobban benne vagy, mint kellene. Nem hagyom, hogy bajod essen!
– Segíteni akarok – kezeimet az asztal alá tettem. Már így is jobban remegett, mint kellett volna, pedig csak a helyzeten gondolkodtam. Felálltam a székről, majd a fiú mellé sétáltam. Szorosan megöleltem. – Te mondtad, makacs vagyok, nem? – motyogtam. – Nem fogsz tudni lebeszélni arról, hogy melletted maradjak. Nem foglak még egyszer elengedni – nem válaszolt semmit, csak hangosan felzokogott. Még jobban magához húzott, fejét vállamba fúrta. Nehezen, de visszatartottam a sírást. Tudtam, hogy ha gyengének mutatom magam, akkor esélyem sem lesz bármit csinálni.

Fél óra elteltével Mitsuya megnyugodott, és próbáltunk ismét beszélgetni. 
– Igazából, nem tudom, hogy mit kérdezzek – erőltetett magára egy mosolyt. 
– Nem lesz baj abból, hogy itt vagy? – gondoltam bele.
– Draken falaz nekem. Tudod, Kisaki eléggé elkezdett bízni bennünk. Ezt akarjuk majd kihasználni. Mikey-t azonnal kinevezte maga mellé, és még ha felügyel is bennünket, nem gondolná, hogy hátba szúrjuk.
– Akkor miért nem cselekedtetek eddig? – bökte az csőrömet a dolog.
– Nem Kisaki a legnagyobb probléma most már. Hanem az emberei. Hanma nagyon óvatos velünk, illetve Taiju, Hakkai bátyja úgy bánik velünk, mint valami söpredékkel. Velük nem tudjuk, hogy mit kezdjünk...
– Ez lehet, hogy hülyeség, de... Miért nem beszéltek a rendőrökkel? 
– Nincs bizonyítékunk arra, amit Kisaki csinál. Nagyon ügyesen rejti el a nyomokat. És akkor persze magunkkal csesznénk ki, biztos megoldaná, hogy én vagy Pah, Baji kerüljünk börtönbe. 
– Azt nem szeretném... – szólaltam meg. Halványan elmosolyodott és összekócolta a hajamat.
– Gondoltam – ezek után felsóhajtott. – Bárcsak vége lenne mindennek.
– Figyelj... Ő nem tudja, hogy én tudok ezekről. Majd kicsit utána nézek néhány dolognak, rendben? – szemeiben tükröződött az aggodalom.
– Nem kell ezt csinálnod...
– De én szeretném! 
– Rendben – elővett egy kis noteszt a zsebéből, egy üres oldalra firkantott valamit, kitépte, majd odaadta. – Ezen a számon tudunk beszélni. De ne hívj, csak írj. Ha pedig befejeztük a beszélgetést, töröld ki az üzeneteket – bólintottam. – Szerintem én lassan viszont megyek. Köszönök mindent...
– De nem is tettem még semmit – válaszoltam, ahogy felállt a székből. 
– Rengeteget tettél. Meghallgattál, és felajánlottad a segítségedet – az ajtóhoz ment, felvette cipőjét.
– Ugye nem kamu számot adtál meg? – dőltem a falnak.
– Nem lenne rá okom. Akkor a raktárnál jelennél meg – féloldalasan mosolygott rám. 
– Meg se kérdeztem... Kazutora hogy van? – igen, ettől most borzasztó embernek tűnök, de rengeteg dolgot kellett ez elmúlt néhány órában feldolgoznom. 
– Nézzük csak - gondolkozott el. - Szerintem minden nap felteszi a kérdést, hogy "szerintetek jól van a húgom?", és Drakent már nagyon idegesíti a dolog, de még nem verekedtek össze!
– Miért nem jött veled...? – felsóhajtott.
– A többiek mind úgy gondolták, hogy sok mindent kell megbeszélnünk – bólintott. 
– Kérlek, add át neki, hogy hiányzik... És, hogy még nem gyújtottam magamra a lakást – mosolyodtam el.
– Tényleg, ő is üzent neked! Azt mondta te érteni fogod: "Ne haragudj, hogy magadra hagytalak ilyen védtelenül, én egyetlen, gyönge rózsám" – szemeim elkerekedtek. A könyvespolchoz siettem. Mielőtt még Tora elment, 2 pédányunk volt a könyvből: a sajátom, illetve amit neki adtam ajándékba. De csak egy darab volt a polcon. Észre sem vettem, hogy magával vitte a sajátját. Belelapoztam a könyvbe, és az első oldalon ott volt egy üzenet. Az én könyvembe írt valamit, hiszen az övébe még anno én írtam: 

"A virágom... felelős vagyok érte. Hiszen olyan gyönge! És olyan gyanútlan. Egyebe sincs, mint négy semmi kis tövise, hogy a világtól védekezzék." – egy idézet a könyvből. Alatta testvérem szavai:

"Remélem, hogy még így is erős tudsz maradni... Ígérem, minden rendben lesz. – Tora"

– Tehát én vagyok számára a rózsa? – motyogtam magamnak. Tudom, nem a leggyakrabban hangoztatott idézet a könyvből, de nagyon boldoggá tett az a néhány sor. Eddig eszembe se jutott, hogy talán ezt a néhány szót itt hagyta nekem, vagy hogy magával vihette a könyvét. Ez rengeteget jelentett.
– Minden rendben? – kérdezte Mitsuya, ahogy visszamentem az ajtóhoz. Kabátja már rajta volt, indulásra készen állt.
– Teljesen. Köszönöm, ez az üzenet nagyon kellett a szívemnek – mosolyogtam.
– Ennek örülök – mosolygott vissza. – Akkor én megyek... Remélem hamarosan találkozunk – közelebb hajolt, majd arcomra egy apró puszit adott. Én teljesen zavarba jöttem, amin ő nagyon jót szórakozott, amikor elhajolt arcomtól.
– T-tudod először randira szokás hívni, ha valakit kedvelsz! – hebegtem.
– Igaz is... Elnézést, kisasszony – kócolta össze kissé hajamat ismét. – Akkor, esetleg szánna rám egy kis időt, ha végeztünk mindennel? – még mindig az arcomtól néhány centire beszélt.
– Még átgondolom... Eléggé elfoglalt ember vagyok .
– Éppen ettől féltem... De remélem, hogy a zsúfolt menetrendbe egy picit beleférek majd...
– Megoldjuk, ne aggódjon, uram – egy picit elnevettük magunkat, ő pedig tovább állt. Félelmetes dolgokat mesélt, amiktől megijedtem. Normál esetben kerülnék mindenfajta ilyen helyzetet, de ez talán csak egy pillanatra merült fel bennem. Akármi is történjen, boldog voltam. Eljött, mert hiányoztam neki. 3 évig nem csak én szenvedtem, ezek szerint. De most megkaptam a lehetőséget, hogy ezen változtassak. Segíthetek nekik kikerülni ebből a helyzetből. Fogalmam sincs, hogy miként, de mindent megteszek, amit csak kell.

– És ezt mégis hogy tervezed? – Chifuyu csak délelőtt ért haza, Keisukével nekik is volt bőven megbeszélnivalójuk. Amint hazaért, elmeséltem neki mindent, ami előző este történt.
– Nem tudom... De van egy nagyon jó barátom, aki talán segíthetne... – az utalást hallva elmosolyodott.
– Tudod, Baji-sannal ugyanezt beszéltük, és én is szerettelek volna megkérni, hogy segíts.
– Viszont, ezt kettőnknek kell megoldania... Sajnálom Emmát és a többieket, de ha megtudják ezeket, annak nem biztos, hogy jó vége lesz – csak bólogatott.
– Teljesen igazad van. Viszont Koko és Inui már benne vannak...
– Igen, velük is óvatosnak kell lennünk. De arra gondoltam, hogy talán így öten jók lennénk.
– Öten? Azt ne mondd, hogy...
– Figyelj, Sanzu mindig sokat segített! Lehet, hogy most is tudna valamit!
– Nem bízok abban a srácban, egyáltalán.
– Chifuyu, te is tudod, hogy ketten ehhez nem vagyunk elegek. Viszont Sanzunak szerintem sokkal több tapasztalata van! Ez már nem az a kis nyomozgatás, amit eddig csináltunk, ennek hatalmas a súlya.
– Rendben, legyen... De csak is Baji-san miatt, értetted? – bólintottam.
– Köszönöm.