Akaratlanul is beléd szerettem (Befejezett)

Untitled Part 7

- Szia! – Köszöntem kedvesen a matek feladatát író gyermekre. Ő erre felnézett rám, majd vissza a könyvébe. Milyen szimpatikus! Egyből helyet foglaltam mellette, s talán kicsit arrébb is húzódott, de a rögzített szék, illetve annak magassága miatt nem sok esélye volt.

Kuo a konyhából jött elő egy nagy adag palacsintát tartott kezében, amit a gyermek elé rakott, s ő széles mosollyal díjazva mancsába kapta az egyiket. A felszolgáló rémülten vette el könyvét, nehogy leegye, s egy kupac hasonló kötet tetejére rakta. Hina ekkor foglalt helyet mellettem, és üdvözlés nélkül adta le rendelését. – Egy pohár ásványvizet kérnék!

Kuonak ebből kifolyólag esett le, hogy ott vagyunk. Hinára nézett majd rám, s a hűtőből kivette a kért italt. Na, őt értettem miért is nem gyakorolja a társadalmi szokásokat, mint például a köszönést, de a lányt talán erre is meg kellene tanítanom.. Kuo érzelem mentes kifejezéssel végezte munkáját.

- Hali, nekem is jó lesz ugyan az! – Ez lazán hangzott, gondolatban meg is veregettem érte vállamat.

Különös volt a szituáció, főleg azért mert arra még nem volt példa, hogy tőlem meneküljenek. Ráadásul mindezek után úgy tegyen mintha semmi sem történt volna. Fogalmam se volt, hogy most örüljek vagy sem. De bizonytalanságomat betudtam annak, hogy én tegnap nem kaptam meg ami nekem járt volna, reggel is csak ígéretet rá. S lassan egyre biztosabb voltam benne, hogy nem kéne örülnöm. Sóhajtva fordultam mellettem lévő tanítványomhoz, aki már nagyban bajlódott az egyik feladattal. – Itt az a megoldás, hogy hozzáadjuk a sósavat az oxidálódott mangánhoz hevítve. – árultam el neki.

- És hogy oxidálódik? – szólt hozzá, mintha valóban érdekelné.

- Vannak úgynevezett oxidálószerek. – magyaráztam – Olvasd el a könyvben a 86. oldaltól a 90.-ig, mert ez biztos lesz a vizsgán!

- Rendben. – ezzel vissza is fordult tanulmányához.

A kislány ekkor megkocogtatta vállamat – Te egy tanár bácsi vagy? Segítenél nekem is? – törölgette palacsintás kezét pólójába amivel az imént még engem tapogatott. Benyúltam a pult mögé, hogy elvegyek egy szalvétát, lögyböltem rá vizemből, majd mancsára fogtam. – Először is, nem a ruhánkba töröljük a kezünk. Ennek anyukád nem fog örülni! Egyébként, mutasd, mit szeretnél megtudni.

Nem vagyok egy gyerek párti ember, bár nem is játszani hívott, szóval gondoltam adok neki egy esélyt.

Mosolyogva távolabb tolta üres tányérját immár tiszta kezével, s visszavéve munkafüzetét a kupacról, elém rakta az osztásokkal tarkított jegyzetet. Érdeklődő tekintetét pedig rám szegezte. Kuo ekkor tért vissza a mögöttünk ülő vendégektől, és kikerekedett szemekkel figyelmezette a kislányt. – Nem beszélgetünk idegenekkel Mimi!

- Miért apa, te nem ismered ezt a tanár bácsit? – kíváncsiskodott a lány jogosan, csakhogy egy szón én is megakadtam, ledermedve nézegettem hol az egyik felet, hol a másikat. Apa?

- Azt nem mondanám. – tűnődött el, hogy hogy adjon magyarázatot.

- Tudod a nevét? – puhatolózott Mimi.

- I-igen! – hebegte a pultos, mert megfogták. S így már én is szélesebben mosolyogtam. Főleg, hogy a dadogása teljesen jó emlékeket ébresztett bennem.

- Látod, apukád ismer, már beszélgettünk többször is! – aztán kezet nyújtva bemutatkoztam Miminek – Üdvözöllek kishölgy, Arten vagyok. Ne hívj tanár bácsinak, jó? – kezet rázva velem, együtt néztünk fel apukájára, várva a következő reakciót.