With And Without You

13. rész

"Miattam van élet és halál között"

- Fiam... - szólt a még mindig sokkos állapotban lévő szülő a gyermekéhez. - Kérdezhetek valamit?

Bólintottam, s az összehajtogatott ruhát a paplanra helyeztem.

- Tudod... Mikor Sanamoto úr behozott, rögtön felhívott és elmondta, mi történt. Azonnal idesiettem.
Mikor beléptem a váróterembe, ő már várt rám, idegesen toporogva a műtő mellett.
Miután köszöntött, azt is elmondta, hogy a behozatalodkor nem voltál magadnál, mégis... - elhallgatott.

- Mégis?? - kérdeztem vissza türelmetlenül.

- Mégis... Folyamatosan egy nevet ismételgettél... És... Hogy miattad van... És a te hibád...
Mi a te hibád? Mi van miattad? Kérlek, mondd el, mi folyik itt!!

- Én... Mit ismételgettem? - tudakoltam bizonytalanul, habár biztos voltam a válaszban.

Felesleges volt visszakérdeznem, mivel pontosan éreztem, hogy édesanyám mit fog mondani. Ennek ellenére csak azért is megtettem, hogy megnyugtassam idegesen kalapáló szívemet.

- Naoki - közölte végül egy nagyot sóhajtva.

- Tessék??

- Naoki... Ezt mondogattad megállás nélkül... - világosított fel, szükségtelenül.

Kezem megállt a táskám és az ágy melletti polc között.

"Naoki... De hiányzik ez a név..."

Pár pillanatig még mozdulatlanul bámultam a kezemben tartott kulacsot, majd, mint akit megijesztettek, elejtettem a hengeres tárgyat, ami nagy csattanással a földre zuhant.

- Sa... Sajnálom... - dadogtam kábultan.

Lehajoltam, felemeltem a padlón heverő üveget, s végigpásztáztam az oldalát.

- Eltört... - állapítottam meg közömbösen.

A kuka felé sétáltam, felnyitottam a tetejét és kidobni készültrm a darabokban lévő tárgyat, mikor egy női hang megfékezte mozdulatomat.

- Várj! - szólt határozottan.

A hang felé fordultam, ahol a rám vigyázó hölgy felém nyújtott karját és könyörgő tekintetét láttam magam előtt.

- De... - kezdtem volna a vitát a törött edény sorsáról, de anyám csendre intett.

- Hányszor kell még elmondanom neked, hogy attól még, hogy valami látszólag tönkrement, nem kell egyből eldobni? Meg kell nézni, hogy lehet e javítani rajta, és ha igen, akkor minél hamarabb meg kell tenni, nehogy tovább romoljon a helyzet. Érted?

A levegő megtellt feszültséggel. Senki nem szólalt meg egy jó darabig.

A néma várakozást végül az időközben kíváncsivá váló ének hangja törte meg.

- Ezzel pontosan mire céloz? - tettem fel a kérdést, amire egy nem várt válasz érkezett.

- Pontosan látom, hogy nem vagy jól, elvégre az édesanyád vagyok. Naokihoz van köze, ugye? Összevesztetek? Mi történt köztetek? - trafált a közepébe a mit sem sejtő szülőm.

- Semmi... Nem tudom, miről beszélsz... Teljesen jól vagyok! - vágtam vissza gorombán. - Nem történt semmi.

Újra felnyitottam a kuka fedelét, ám ezúttal senki nem gátolt meg a mozdulatsor befejezésében.

- Beszélj vele! - mosolygott rám a tudatlan nő.

Nyeltem egy nagyot. Bosszantóan pozitívan gondolkodó családtagomra néztem és letöröltem egy könnycseppet a jobb szemem alól.

- Kómában van, tudod??!! Kómában van, miattam!!! Mert magára hagytam!! - üvöltöttem önmagamból kikelve. - Érted?!! Miattam van élet és halál között!!!!

Térdre borultam, kezeim ökölbe szorultak, légzésem felgyorsult.

Az előbb még pozitív hölgy döbbenten meredt ártatlannak vélt csemetéjére.

- Istenem... szaladt ki a száján. - Édesem... Én... Nagyon sajnálom...

Letérdelt mellém, s bátorítóan átölelt.

*

A délután nyugodtan telt, csendesen, békésen.

Sokaknak biztosan. De nem saját és nem anyám délutánjáról beszélek.

Az miénk ugyan csendes volt, de a levegőben vibráló feszültség bármelyik pillanatban háborút robbanthatott volna ki kettőnk között, ami, mondanom sem kell, egy újabb részegen töltött estét eredményezett volna esetemben, anyámnál viszont használt zsebkendők százai hevertek volna a szőnyegen, elmosódott sminkje a párnába kenve...

Hogy mindezt elkerüljük, mindketten elvonultunk saját szobáinkba, egymáshoz nem szólva, idegesen trappoltunk el a másik mellett, ha esetleg találkoztunk.

Nem volt kellemes nekünk így viselkedni, mégis muszáj volt, a béke megőrzése érdekében.