a fájdalom eufóriája

naggggyon bevezető

hajnal van. mármint számomra nem. 1 óra 14 perc. nem vészes egyáltalán. az elmúlt napokban ilyenkor fejeztem be a fürdést, azt hiszem. meg kell osztanom, hogy az elmúlt 4 hétben kifejezetten ritkán látogattam az iskolát. ennek a legfőbb oka az volt, hogy szokásomhoz híven az utolsó pillanatokra hagytam egy 30 oldalas dolgozat megírását. ja, kifejezetten bánom ezt. mondjuk, rengeteg időm és energiám benne van, de a többi beküldött írás is bizonyítja ezt. 30 oldalt kifejezetten nehéz monoton hangon megírni véleményem szerint egy 17-18-19 éves ember számára, főleg ha olyan témát választ, amihez nem áll közel.
őszintén, életemben nem buktam el még semmit. semmit, amit igazán akartam. félek attól, hogy a teljesítményem nem fog továbbvinni a verseny döntőjébe. nagyon akarom ezt. nem szabadott volna kockázatnom. mérges vagyok magamra. csalódni nem csalódtam, mert kifejezetten jòl kezeltem a megszokotthoz képest az idő hiányát. és természetesen hozzájárul mindehhez az is, hogy gyakorlatilag ehhez vagyok hozzászokva. nem nagyon szoktam törődni azzal, hogy mit kell a jövőben, maximum a közel jövőben tennem.
najo. most hazudtam. kurvára ezen stresszelek minden este. nem tudom, miért, tényleg. ha ennyire érdekel, miért nem fogom magam, és állok bele? több ezer megválaszolatlan kérdés kavarog a fejemben, melyekkel rohadtul nem tudok mit kezdeni. okés, átgondolom őket, majd kitalálok 1001 variánst, így ha bármi kiderül, nem fog meglepetésként érni. ám ezzel küzdeni egyenlő a halállal. egyik napról a másikra kene élnem úgy, hogy a szellemem körülbelül 3 éve lemaradt, és az akkor körülöttem levő dolgokat elemezgeti. tehát úgy mi a faszom. remélem, nem csak én vagyok ilyen elbaszott, hiszen mondhatni tökéletes életem van. van egy szerető anyukám, apukám, akik bár elváltak, elég jòl tudnak együttműködni. későbbiekben mindketten szerelemre találtak, szerencsére, jò embert választottak, bár ki vagyok én, hogy ítélkezzem. van egy húgom is, akinek a szeretete és energiája a mindenem. nagyon sok dologgal kell megküzdenie az életben, tudniillik túlsúlyos, nagyon régóta. emiatt kialakult benne egy testképzavar, mely ellen sajnálatos módon nem tud tenni, ugyanúgy, mint én. felismeri, ám nem cselekszik. van egy cicám is és remek barátaim. bár sajnos az utóbbi időkben a korábban említett kategória sok fejtörést okozott nekem. miután véget vetettem első komoly kapcsolatomnak, amit szerencsésen 15 évesen kezdtem el építeni, egyedül éreztem magam. korábban el sem gondolkodtam azon, hogy mekkora részét veszi ki az életemnek a szerelem. a szerelem, ami igazából már rég nem volt rendes. viszont ezután is akartam. nem tudtam nélküle létezni. itt szerencsére nem a személyről van szó, mert az, hogy milyen érzéseket tápláltam iránta nem semlegesíti meg a tényt, hogy amúgy egy faszkalap. sajnos, mellettem vált ilyenné, szóval valószínűleg szerepem is van benne. talán azt mondanám, hogy a középszerű kinézete miatt akkora falat épített magaköré, hogy senki nem lát mögé. csak az, aki ismerte korábban. ez a fal az önbizalomra épül, mely tényleg fontos életünkben, hétköznapjainkban, ám sosem vallanám, hogy egészséges a hamis egó. a saját maga iránt táplált, beetetett szeretetének köszönhetően szépen, lassan elhitette velem, hogy nincs bennem semmi jò. wow, ezt így leírva elég szar hallani a fejemben. főleg úgy, hogy konkrétan 18 perce fosom a szót, miközben a hagyjál! szorongok. címen futó lejátszási listát hallgatom. de igazából így van. ha az embernek egy személy huzamosabb ideig sulykolja a legeslegrosszabb tulajdonságait, azokra fog reflektálni. de tudjátok, mi volt a legnagyobb seggfejség az egészben? az, hogy az általam jónak hitt dolgaimat is kritizálta. mindig elégedett voltam a külsőmmel, elég jò a genetikám, ha lehetek ilyen nyers. mármint, faszért ne lehetnék? ez nem egy könyv, amiben szerényen megjátszom, hogy lehet, igaza volt. a nagy büdös lófaszt volt igaza. rohadt szép fejem van, a testem is teljesen toppon van, így semmi kétség, hogy nem a kis pöcsét akarta csak kompenzálni a külsőm degradálásával. a humorom sem volt jò, képzeljétek. ebben az a legszarabb, hogyha tényleg bárkit képes vagy megnevettetni, akkor is annak a szerettednek a véleménye fog számítani, aki lehordott a szent föld alá is. na igen, hozzáteszem, hogy a szerelmem olyan mérhetetlen volt iránta, hogy tudtommal 7 alkalommal csalt meg, természetesen 7 különböző emberrel, ám megbocsátottam. ez egy nevelésből adódó rohadt nagy adományom. nincs olyan dolog, amit ne tudnék egy általam szeretett embernek elnézni. nyilván, ja. szar, ha ezt a tulajdonságot kihasználják, de ez van. mint mondtam, rengeteg faszfej létezik. nem azt mondom, hogy sosem vágtam vissza. nem vagyok egy veszélykerülő ember. szeretek beleállni a konfliktusokba, hiszen nagy az igazságérzetem. sokszor a szexuális vonzalmam is sokkal inkább felerősítette az, hogy 10-15 percen keresztül ordibáltunk egymással. ja, vágesz. kurva beteg. de gondolom, ez a lényege az egésznek. mindenki el van cseszve. mármint ezt csak remélni merem.
visszatérve a kiindulóponthoz, azaz a barátaimhoz, szeretném leszögezni, hogy a shittalkom ellenére, nagyon jò emberek. egytől egyig. valószínűleg ebben a helyzetben is én vagyok a legnagyobb probléma. ki a fasz akar a legjobb barátjától függeni? hát, hogy őszinte legyek, én szívesen tennék így. ők nem, sajna. egy egész nagy baráti társaságunk van ahhoz képest, hogy mindegyikünk antiszociális mint a kurvaélet. 9-en vagyunk, én egyedüli hímnemű tagként elég fontosnak érzem magam a csapatban. mondhatni az én általános, illetve középiskolai kapcsolataim gyümölcsének köszönhető az, hogy mi most 9-en együtt bulizgatunk, ha nem is heti, akkor kétheti rendszerességgel. tudom, tudom. biztosan rájöttetek már, hogy a rohadt depresszióm mellé egy hatalmas isten komplexussal is megáldott engem az univerzum. legyünk neki hálásak, mert ha ez nem lenne, már rég halott lennék.
sokszor az tartott életben a gödör mélyén várva a lejjebb esést, hogy figyelj, baszod, csak azért is mutasd meg neki, hogy ki a fasz vagy te igazán. imádtam ezt a temperamentumom, ám már arról sem vagyok képben, hogy ez tényleg én vagyok, vagy csak egy beképzelt hallucináció. elegem van ebből, és igazából keresgélem a hibást, de mindig arra jutok, hogy én tettem ezt magammal. hagytam magam kihasználni. nyilvánvaló, hogy ezek után értéktelennek érzem magam. ám baszki van, amikor többnek érzem magam mindenkinél. ezt jelenti bipolárisnak lenni? őszintén, tudom, hogy el kellene mennem egy pszichológushoz, ám minden egyes alkalommal, amikor édesanyámat megkörnyékeztem ezzel, komolytalannak tartott. nem azért, mert nem hisz ebben a tudományban. egyszerűen csak azt hiszi szerintem, hogy a tényleges verbális segélykérés az a figyelemhiányom egyik eszköze. elhihetitek, a húgom már több, mint 30 ilyen ajánlatot utasított vissza. nem is kérte, viszont megkapta.