Angelic Roses

🥀Harmadik rész🥀

🌺Angel Flaming🌺

Ahogy elhagytam a bárt első dolgom volt egy taxit keresni. Legalább tízenöt perce sátálgattam itt de semmi. Hívtam a társaságot de nem vették fel a telefont. Azt hiszem sétálni fogok az állomásig.

– Csak nem egy fuvar kellene? – szólalt meg valaki mögülem.

Ahogy hátra néztem Sebastian állt mögöttem épp a falnak támaszkodott és a cigarettáját szívta.

– Nem, köszönöm épp most jött a taxim.

– Én nem látom sehol.

– Igen mert az utcában állt meg. Nem akarom megvárattatni a sofőrt szóval én mentem. Szia további szép estét. – ezzel ott hagytam és el indultam az utca felé. Befordultam a sarkon ahol már nem láthat. Vártam egy kicsit majd vissza néztem hogy bemenet-e már és ekkor majdnem bele ütköztem.

Csak most tűnt fel mennyivel magasabb nálam. Lassan végig vezettem tekintetem a testén míg a szemébe nem néztem. Mogyoró barna szemei kábulatba ejtettek. Az arca karakteres volt álkapcsának vonala tisztán látszódott. Még mindig a falnak dőlve állt de most közelebb az utca végéhez. Felsőtestén az ing kicsit megfeszült így tisztán lehetett látni kidolgozott testét.

– Lekésted a fuvarod?

– Igen. Tudod sokan akarnak részegen hazajutni ezért el is ment.

– Aha. – csak ennyit mondott. Kínos mosolyt villantottam és ki kerültem. De ekkor hirtelen elém lépett és most tényleg neki mentem. Erős karjával gyengéden megtartott mielőtt elestem volna. Arcunk nagyon közel került egymáshoz majd hirtelen elengedett és egyet hátra léptem. Kicsit zavarba esve hajtottam le a fejem majd újra szemébe néztem. Ő zsebre dugott kézzel állt előttem és az arcomat figyelte. Majd eldobta cigicsikjét.

– Biztos ne vigyelek el? – kérdezte ismét.

– Az anyám azt tanította ne szálljak be idegenek autójába. – kacsintottam rá hogy oldjam egy kicsit a feszültséget.

– Hát ahogy ohajtod.  – Álltunk egymással szemben és kínos csönd telepedett ránk.

– Én azt hiszem mostmár tényleg indulok. Szia. – köszöntem el tőle.

– Szia.

Elindultam az állomás felé. A bártól nagyjából húsz percnyit sétáltam. A város már aludt, csak a lámpák fényei pislákoltak. Mire oda értem, lekéstem a buszom. – Nagyon szuper a következő csak egy óra múlva indul. – zsörtölődtem magamban egy sort és beültem a váróterembe. Körülbelül fél óra elteltével ajtó nyitódás keltett félálmomból és az ajtóra néztem. – Ezt nem hiszem el. – gondoltam magamban.

– Te minden hova követsz?

– Nem. Csak éppen erre volt dolgom.

– Ilyenkor? Hajnalok hajnalán egy belvárosi buszpályaudvar várótemében? Milyen fontos dolgod lehet?

– Ki mondta hogy fontos?

– Akkor feltételezzük azt hogy fontos.

– Elhoztam az egyik barátom a buszhoz.

– És nem tudtad volna már haza vinni? – kérdeztem tőle értelmetlenül.

– Tudod nem erre felé lakik így a busz volt a legjobb megoldás.

– Ahaa értem.

– Ha már éppen erre jártam nem szeretnéd hogy haza vigyelek biztosan hamarabb otthon lennél.

– Hmm... Hát nem is tudom. – Menjek el vele? És mi van ha egy sorozat gyilkos? A sorozat gyilkosok pont így választják ki a következő áldozatukat.

– Nem kötelező ha nem szeretnéd.

– Tudod mit legyen. De! – emeltem rá a mutató újjamat. – Csak azért mert mostmár tényleg nagyon fáradt vagyok. – ásítottam egyet a mondatom végén.

– Rendben – mosolygott rám. Fehér fogai vakító fényként hatottak szemeimre. – Menjünk. – tartotta balját és én belekulcsoltam karom.

– Milyen úriember valaki. – lenyűgözést sugárzó mosoly jelent meg arcomon.

– Néha muszáj annak is lenni. – kacsintott majd a kocsihoz mentünk.

– Merre megyünk?

– Itt egyenesen végig majd jobbra. – bólintott és elindultunk. Az út eleje kicsit csendesen telt, nem beszéltünk.

– Hogy érezted magad az este? – törte meg a csendet kettőnk között.

– Jól. És te?

– Jól.

Az út további részében nem beszéltünk. Én az ablakon néztem a mellettem elsuhanó várost. Az éjszakai fények megvilágították az éjszaka sötét egét. Az ég csak úgy ragyogott a csillagoktól mint sötét város a lámpáktól. Gyönyörű látványt nyújtott. A szemeim lassan csukódtak és végül elaludtam.