Kezdetleges vég

2.

Vissza a jelenbe. Nézzük meg, mit tettél velem, Dean.

A múlt hét pénteken, mikor este megkaptam rólatok azt a képet, mint ahogy mindenki, egyszerűen nem akartam elhinni. Csak bámultam értetlenül a kijelzőm, mintha arra várnék, hogy eltűnjön onnan, mintha csak pislantanom kéne és vége. De nem, rohadtul nem tűnt el. Dean Jensen és Cece Armstrong a naplementében, Dean kocsijának dőlve, smárolnak. Mennyire ironikusan lenne mesebeli ez a jelenet. De basszus, a mesében nem szokták megcsalni a barátnőjüket. Dean, te pontosan ezt tetted. Itt tudtam meg, miért nem akartál átjönni hozzám. Pedig néhány hónappal ezelőtt minden pénteken nálunk lógtunk. Te voltál az első, akiről szinte azonnal beszéltem otthon. Egy idő után anya is kérdezgette, miért nem jársz hozzánk, szakítottunk-e. Sejtelmem sem volt arról, hogy tényleg szakítanunk kéne. Éreztem, hogy valami rosszat teszel, de nem akartam elhinni. Mindig olyan gyengéd voltál velem és figyelmes. Egy kétszínű patkány vagy! Miért nem tudtad egyszerűen a szemembe mondani, hogy nem érdekellek? Tényleg, bármit mondhattál volna, könnyebben megértem, mint ezt. De megcsaltál, hogyan tudnék megbocsátani? 

Több, mint egy hete történt ez egész. Holnap ismét hétfő, ismét láthatom a szánalmas képed. Míg te a jó ég tudja, mit műveltél Cecevel, én fagyival tömködtem magam és a párnámba zokogtam, hogy minél halkabb legyen. A francba is, Dean, a zuhany alatt is miattad zokogok. Csak hagyom, hogy a tarkómon végigfolyjon a forró víz, és a könnyeim elvesszenek. Szánalom. Ez a szó játszódik le folyamatosan előttem. És saját magam jut eszembe erről a szóról. Szánalmasnak tartom magam, hogy egykor olyan vakon megbíztam benned. Nem is értem Cecet. Ha engem megcsaltál, őt is megfogod. Ennyire talán már kiismertelek. El sem tudom hinni, hogy ennyire tönkretettél. Rémerősnek tekintem magam, pont te lennél az aki miatt ez megváltozik? Na, nem, azt biztos, hogy nem! Esküszöm, hogy a holnapi nap úgy megyek be a suliba, hogy az állad is leesik. Esküszöm, hogy rátok sem fogok nézni, egyszer sem. Esküszöm, hogy bosszút állok rajtad, Dean. Esküszöm. 

A reggel korábban keltem. Elhatároztam, hogy ma úgy megyek be, hogy mindenki álla leessen. Éppen ezért sminkelni is kezdtem. A világ legpuhább ecsetével szétmarcangoltam az arcomon az alapozót, majd fokozatosan haladtam lefelé a sminkkel. Először a szemeimre varázsoltam életet, majd az ajkamat is bekentem egy halvány rúzzsal. Mint aki újjá született. Hajamart laza loknikba besütöttem és hagytam, hogy a vállamon pihenjenek. Szeretted, ha egyenes volt a hajam. Most mindenki arra vár, hogy azt reagáljam, ezért innentől kezdve mindig besütöm. De érsz nekem ennyit? Rohadtul nem. Szóval fel se forduljon benned az a kérdés, hogy miattad egy száznyolcvan fokos fordulatot vett az életem. Vagyis, külsőleg biztos, nem. Személyiségileg annál inkább. 

Ruhám viszont ma sem volt különleges. Egy szimpla blúz meg egy halálra hordott farmernadrág. Lehet, hogy gyűlöllek és meg szeretném mutatni neked, hogy bizony mit vesztettél, de nem fogom magam lejáratni és hazazavartatni, mert túl kirívó ruha van rajtam. Ennyit már nem érsz, sőt, ha belegondolok talán akkor sem tettem volna ilyet miattad, amikor még együtt voltunk. Mert vannak elveim, amiket te sem voltál képes felborítani. Hiába is akartál irányítani, egyszerűen nem tudtál, mert nem hagytam. És annyira tudom, hogy ez neked bökte, és még a mai napig is, böki a csőröd.  

A suliban az első dolgom a recepció felkeresése volt. Megpróbálom elérni, hogy leadhassam a bioszt és cserébe felveszem a föcit. Nem akarok Deannel egy órán ülni. És a biosz közös.

- Milyen érdekes - tűnődött el az idős asszony, mikor rákérdeztem, el tudna-e helyezni a föcisek közé -, ma mindenki le szeretné adni a biológiát. Sajnálom, de több embert nem írhatok a földrajzhoz. 

- Fenébe - sziszegtem. - Ki íratkozott át?

- Dean Jensen. 

Megkönnyebbültem. Így nem is kell átmennem föcire, maradok bioszon. Hála a jó égnek. Pápá, Dean!