17. - A választás

53 8 0
                                    

A takaróm alatt fekve a repedezett plafont bámultam, a redőnyön beszűrődő napfénycsíkok az arcomra vetültek. Minden olyan volt, mint két évvel ezelőtt. Annyi különbséggel, hogy ezúttal fogalmam sem volt, mit akarok. Konrád mellettem feküdt, az egyik szabadon lógó hajtincsemmel játszadozott. Mindig is értett hozzá, hogyan csavarja el a fejem.

– Mi volt ez? – kérdeztem halkan, miután felocsúdtam a mélázásból.

– Mire gondolsz? – mormolta szórakozottan.

– Mi ketten akkor most megint...?

– Szerintem működne, hogy újra egy pár legyünk. Te is látod, hogy a vonzalom nem múlt el. A többi meg most már jó lesz, meg fogod látni. Tudod, mondtam, hogy megváltoztam.

– Az üres szavak nekem már semmit nem jelentenek – ráncoltam a homlokom, és még mindig nem néztem rá.

– Meg kell próbálnunk, hogy megtapasztald. Figyelj, például itt van ez – érintette meg az ujjbegyeivel finoman a tetoválást a kulcscsontomon –, meg ez – fogta meg újra a vörösre festett hajfürtömet –, és hülye voltam, hogy elleneztem, mert tök jól állnak. Nem szólok bele többet, hogy mit csinálsz magaddal, ígérem.

– Ez csak a töredéke a problémának – kontráztam.

– Jaj már, itthon teljesen más körülmények közt élhetnénk, mint kint. Tudtommal vannak barátaid is meg egyetem meg minden. Kábé képtelenség ugyanolyan helyzetbe kerülnöd, amilyenben kint voltál. 

– Hmm... – dolgoztattam a kis fogaskerekeket a fejemben. – Nagyon szeretném hinni, hogy igazad van... Szóval meg lehet próbálni. De nagyon sokat kell bizonyítanod, hogy meggyőzz.

– Jaj, de jó, Minna! – karolt át a takaró alatt, hogy újra megcsókoljon. – El sem tudod hinni, mennyire hiányoztál!

Erre inkább nem feleltem, csak hevesen visszacsókoltam. Bárcsak új emlékekkel örökre elfedhetném a régieket!

Nem igazán fogtam fel, mit tettem, egészen addig, míg Konrád pár órával később haza nem indult. Persze csak azért, hogy összeszedje pár holmiját, majd visszatérjen a lakásomba, és itt töltse az éjszakát. Hiába próbáltam, nem tudtam szabadulni a nyomasztó érzettől, hogy megint olyan lesz, mint mikor együtt laktunk. Nem lesz ez így gyors egy kicsit?

Legnagyobb meglepetésemre, jóval nagyobb hátizsákkal érkezett vissza, mint amire számítottam.

– Hát te, túlélő táborba készülsz? – fogadtam őt újra, viccelődve.

– Ó, hogy ez? – hajította le a földre a táskát. – Gondoltam hozok mindent, ami szükséges lehet. Nem csak egy éjszakára tervezem veled.

– Úgy érted, hogy beköltözöl? – ugrott a torkomba a szívem, és enyhén megszédültem. – Ez talán még kicsit korai...

– Dehogy költözöm be, van nekem saját lakásom, ilyesmi ne nyomasszon. Csak idecuccolok, hogy ne kelljen folyton nagy táskával jönnöm. Ez azért nem ugyanaz. Vagy talán nem látsz itt szívesen? – nézett rám meghökkenve.

– Dehogyisnem! Na, gyere csak, érezd magad otthon.

Miután szétpakolta a lakásban a holmijait – te jó ég, mit fog Aliz szólni, ha hazajön?! –, lehuppant az egyik sárga puffra, és az ölébe húzott. Az egész délutánt végigbeszélgettük, mintha mi sem történt volna az utóbbi hónapokban. Rózsaszín szemüvegen át láttam őt újra, és nem voltam hajlandó levenni, élvezni akartam a közös, nosztalgikus időtöltést.

Fél hétkor Aliz is hazaért a klasszikus rajzról. Először csöndben sunnyogtunk Konráddal a szobámban, majd úgy láttam legjobbnak, ha mihamarabb leleplezzük magunkat Aliz előtt. Kilestem az ajtómon, és mikor megláttam, hogy ég a konyhalámpa, Konrádot kézen ragadva kivonultunk a szobámból.

A tükrömbe nézve | BEFEJEZETTWhere stories live. Discover now